Chapter 11

Értetlen, dühös, hovatovább csalódott tekintetek kereszttüzében égtem. Már felálltam volna, hogy tiltakozzak, de Ace leintett, így csak ültem ott a konyhaasztalnál, megsemmisülve. Miért tette ezt? Ha a szülei be is veszik ezt a hülyeséget, örökre csalódni fognak benne. Nálunk példásabb családot még soha nem láttam, egyszerűen lehetetlen volt, hogy ennél az asztalnál bárki is elkövessen egy ilyen hatalmas hibát. Nem mertem felnézni, néhány percig nem hallottam semmit, teljesen csend volt. Majd Ace apja összecsukta az újságot, hallottam a lapok susogását.

 - Annie, menj a szobádba.

Nem kiabált, egy csepp méreg sem volt a hangjában. Annie mégsem tiltakozott, egy pillanatig sem. Felpattant, és elindult a szobába, de mikor elment mellettem finoman végigsimította a hátamat. Nem  volt tovább mit tenni, felnéztem és szembesülhettem azokkal a tekintetekkel, amiket elképzeltem. Ace leült, ezúttal mellém és szorosan odahúzta a széket. Így szembekerülhettünk a két szülővel. Annyira picinek és jelentéktelennek éreztem magamat ebben a helyzetben, azt hittem menten elbőgöm magamat és ahogy Ace az asztal alatt megszorította a kezemet, csak még rosszabb lett a helyzet.

 - Ace, ha ez valami rossz vicc, akkor jobb ha tudod, egyáltalán nem találom mulatságosnak.

Az édesanyja odasétált az családfő széke mögé és megkapaszkodott benne. Annyira sajnáltam! Saját szüleimként tiszteltem őket és nem érdemelték meg, hogy ebbe a megalázó helyzetbe kényszerítsük őket. Mielőtt azonban megszólalhattam volna, Ace rögtön magához ragadta a szót.

 - Félreértitek. Tényleg csak egyetlen egyszer történt meg, rájöttem, hogy még mindig a barátomként, sőt, húgomként szeretem Hazelt. Egyébként is, nem szándékosan történt a dolog.

 - Nyilván nem szándékosan történt a dolog.

 - Félreérted anya, csak annyit akartam ezzel mondani, hogy védekeztünk. Mégis becsúszott egy kis baki.

 - Egy kis baki?

Felszisszentem. Ace anyjának hangszíne a denevérekével volt hasonszőrű, most láttam először valamiféle haragot megcsillanni a szemében. A száját összepréselte és olyan erősen szorította a szék karfáját, hogy elfehéredtek az ujjai.

 - Margaret, nyugalom.

Az apuka megpaskolta a felesége kezét. Feltűnően nyugodt volt. Talán a bizalmi kapcsolat, ami az évek alatt kialakult közte és a fia között, megmenti a helyzetet. Nem tudtam semmit kiolvasni a tekintetéből, csak annyit láttam, hogy ide-oda cikázik közöttünk.

 - Ha Ace azt mondja, hogy minden tőlük telhetőt megtette, akkor ez így is van. Bízom a fiamban, tudom, hogy nem hazudna nekem.

Ace bólintott, én pedig ismét lesunytam a fejemet. Képtelen voltam elviselni ez az egészet, túl sok volt. Magyarázatot akartam, most azonnal, azonban ezt nem kaphattam meg, mert úgy éreztem, hogy még többet rontanék a helyzeten, ha most felállva követelném az igazamat és a szülei előtt hordanám el a legjobb barátomat mindennek. Mindazonáltal a magyarázat hatott. Margaret engedett a szék karfájának szorításán és lassan megkerülte a férjét és leül az üresen maradt székbe. Így már tényleg szembekerültünk egymással, vallatáson éreztem magamat.

 - Hazel, lehoznád anyának a papírokat?

Lassan mozdultam meg, a hányinger kerülgetett miközben fölálltam és felmentem az emeletre. Annie ajtaja zárva volt, bár fogadni mertem volna, hogy az ajtóra tapasztott füllel hallgatózik. Megragadtam a dossziét, majd a táskámat a földre dobva visszasétáltam és a szülők elé csúsztattam a papírokat. Margaret szakértői szemmel kezdte el vizslatni az orvosi lapokat, néha bólintott, majd mikor meglátta az abortuszos prospektusokat, felszisszent.

 - Nem túl humánus megoldás, mégis azt hiszem ez lenne a legjobb.

Ace apja túl hivatalos volt, túl nyugodt. Úgy tűnt, mintha számított volna erre az egészre, mintha már alaposan végiggondolta volna a dolgot. De a szavai késként vájtak a bordáim közé. Tényleg ez lenne a legjobb megoldás? Bizonyára. Ennek kell lennie.

 - Az lesz a legjobb Margaret, ha holnap elviszed Hazelt a magánklinikára. Szeretném ha ez az egész ügy a legkevesebb felhajtással és fájdalommal járna.  

Az a tárgyilagosság, amivel kezelte ezt az egészet, meglepett, annyira, hogy megszólalni is képtelen voltam. Nem akartam, hogy helyettem döntsenek és az, hogy meg sem kérdezték a véleményemet őszintén kiborított, mégis, Ace az egész hazugsággal a sarokba kényszerített, ahonnan csak kívülről szemlélhettem azt, ahogyan a sorsomról döntenek és a babáéról. Legszívesebben elbőgtem volna magamat, de már nem ment, nem tudtam tovább sírni. A döntést meghozták helyettem, én pedig nem tudtam nem fejet hajtani előtte. 

 - Rendben. Hazel, csillagom, irány az ágy, a vacsorát majd befejezed fent.

Ace édesanyja felkísér engem az emeletre, csöndesen lépkedett mögöttem a megrakott tányérommal, de nem a barátom szobája felé vettük az irányt, hanem a vendégszobába, ahol még soha nem jártam. Jellegtelen, de viszonylag takaros kis szoba volt, ágy, éjjeliszekrény és egy nappaliból szalajtott szebb napokat látott tv-n kívül csak egy régi szekrény volt benne. Körbepillantottam, közben Margaret lerakta a tányért az éjjeliszekrényre majd sóhajtott egyet. Felé fordultam, láttam az ezernyi kérdést a szemében, de végül csak jó éjszakát kívánt és kifordult a szobából. Gyűlöltem magamat, gyűlöltem Acet. Ők voltak azok az emberek, akiket tiszteltem és akik szerettek, egészen eddig a pillanatig, amikor is hatalmasat csalódtak bennem. Leültem az ágyra, nem tudtam egy falatot se enni, csak odébb löktem a tényért és bámultam magam elé. 

Másnap korán keltem, a ház még csöndes volt, az ablakon kipillantva úgy éreztem, a kertváros még mélyen alszik. Kisettenkedtem a fürdőbe, lezuhanyoztam és mire visszaértem a szobámba már ott volt a vasalt ruha az ágyamon. Áhh, szóval mégsem alszik mindenki. A ruhák az enyémek voltak, vagy ezer éve hagyhattam itt. A csöndes törődés ismét csak lelkifurdalást okozott, igyekeztem nem bőgni, amíg belebújtam a kellemes illatú ruhadarabokba és lementem a konyhába. Már félúton megcsapott a palacsinta illata, amitől összefutott a nyál a számba,  otthon ilyen soha nem várt és valószínűleg nem is fog, sőt, biztos. 

 - Jó reggel Hazel drágám.

Köszönt Margaret, egy pillanatig idegesen álldogáltam a konyhaajtóban, majd végül csak beljebb mentem és felajánlottam a segítségemet. Én terítettem, a palacsinták pedig csak gyűltek a tányéron, ahogy a pirítós és a rántotta is. Arra gondoltam közben, hogy vajon ki fog megenni ennyi kaját. 

 - Öhm, nagyon sajnálom a tegnapit, és mindent...

Margaret azonban csöndre intett, csukott szemmel tartotta fel a kezét, várt néhány pillanatot és csak utána szólalt meg.

 - Valahol mindig is sejtettem, hogy egyszer majd több lesz belőletek, valami más, talán szerelem, talán házasság, ki tudja. Ha azt mondjátok, hogy nem voltatok felelőtlenek én ezt elhiszem, ahogyan Ace édesapja is, mindenkivel megtörténhet. A legfontosabb, hogy időben szóltatok és nem titkolóztatok, hazudtatok. Minden megoldódik szívem.

Nagyokat pislogtam, de nem tudtam válaszolni, mert megérkezett Annie, aki rögtön nekem ugrott és a hasamra tette a kezét. Ez volt az első olyan alkalom - még én sem tettem soha ilyesmit -, hogy valaki közvetlen kontaktusba keveredett a még nem is igazán létező babával. Annie azonban nem törődött semmivel, csak megsimogatta és közölte, hogy alig várja, hogy a baba kibújjon, mert nagyon magányos szokott itthon lenni. Nem mondtam semmit, inkább odatereltem az asztalhoz és nekiálltunk a reggelinek. Közben megérkezett a családfő, végül Ace is. Ő sem sokat alhatott az éjszaka, kerülte a pillantásomat, nem szólt direktbe hozzám és nem is hagyta, hogy kettesbe maradjunk, egy percre sem. Miután belapátolta a reggelit azonnal elindult iskolába, épp csak egy intésre tellett tőle. Egyedül éreztem magam, pánikoltam, féltem attól, ami rám várt, azt akartam, hogy velem legyen és segítsen, de most először nem számíthattam rá. 

Délelőtt tizenegyet ütött az óra, amikor megérkeztünk a klinikára. Mikor beléptünk mindenki kedvesen, mosolyogva fogadott, hellyel és vízzel kínáltak minket, a nővérek odajöttek beszélgetni, segítettek kitölteni a kórlapot, egészen más volt, mint amire számítottam. Egyáltalán nem néztem ferde szemmel, egy rosszalló pillantást sem kaptam. Sőt, még az orvos is odajött hozzánk, közölte, hogy rutinműtét lesz, nem kell aggódni, elvégzik és haza is mehetek. Ahogy telt az idő, egyre inkább azt éreztem, hogy ezt nem akarom. Arra gondoltam, ahogy a monitoron lüktetett a szíve, ahogy Ace kérdezgetett...

 - Nekem ez nem megy. Nem akarom, nem ölhetem meg!

Könnyes szemmel fordultam oda Margarethez, minden tagom remegett, a tekintetem megtelt félelemmel. Tudtam, hogy nem akarom ezt, nem vethetek véget egy életnek. Akkor sem, ha egyébként semmi esélyem sincs arra, hogy felneveljem. Akkor sem tehettem, nem ment, én nem ez az ember voltam. Ace anyja értetlen pillantással mért végig, aztán megláttam a szemében a megértést, épp csak megcsillant, de ott volt.

 - Nem szeretném elvetetni, ez így nem fair. Nem kérte, hogy legyen, nem tett semmi rosszat, nem tehetjük ezt vele. Kérem szépen, könyörgöm, ezt nem lehet. 

Alig bírtam megszólalni, levegőt is alig kaptam, de muszáj volt kiadni magamból, a felém tartó nővérektől teljesen pánikba estem, felpattantam a székről és elhátráltam a mosódig, aztán ahogy kitapogattam a kilincset, benyitottam az ajtót és bezárkóztam a legutolsó fülkébe, hogy szabadjára engedhessem a könnyeimet. Bőgtem. Komolyan. Ilyesmit soha senkinek nem szabadna átélnie, nem még egy zavarodott tininek, akinek olyan kilátástalan az élete, mint az enyém. Hosszú órákat töltöttem bent a wc fedelén ülve, mikor nyílt az ajtó.

 - Hazel...?

Ace volt. Hihetetlen, de itt volt. Felemeltem a fejemet a hangjára, de nem reagáltam, nem volt már erőm beszélni. Odasétált és leült az ajtó elé, lassan csúszott végig a háta a műanyagon, kellemetlen, már már fülsértő hangot adva ki.

 - Nagyon sajnálom. Jó ötletnek tűnt, azt hittem majd beszélgetnek veled. Meg hát, te is ezt akartad nem? Elvetetni. 

 - Azt mondtam, nem tudom mit csinálok. Nem volt jogod ezt tenni. Saját magadat is ilyen hülyeségbe keverni. Nem vagy normális. 

Hallgatott, ahogy hallgattam én is. Bámultam az ajtót, abban reménykedve, hogy átlátok rajta, és láthatom a gonddal teli tekintetét, ami azt sugallja, majd jobb lesz. 

 - Ki kell jönnöd. 

 - De nem akarok, bántani fognak. Nem akarom elvetetni, így döntöttem.

 - Haze, senki nem akar bántani, nem fognak rákényszeríteni, ígérem.

 - Ahogy azt ígérted, hogy segítesz?

Tudom, hogy nem szabadott volna okolnom őt, hiszen jót akart. De valakire ki kellett vetítenem ezt az egészet. Sóhajtottam és ő is így tett. Láttam a lábait, hogy eltűnik egy pillanatra, majd ismét visszaér és lenyomja a kilincset, mintha ezzel bebocsátást nyerhetne. 

 - Gyere ki, kérlek. Anya azt mondta, hogy nem kell bemenned, otthon megbeszéljük.

Elkínzott volt a hangja, még soha nem hallottam ilyennek. Hirtelen mintha ő is öregedett volna legalább tíz évet, alig fél nap alatt. Erre már nem mondhattam nemet, kinyitottam az ajtót, ő pedig egy pillanatig rám bámult, majd szorosan átölelt. Annyira bújtam, hogy éreztem a lélegzetvételét, a szívverését, a karja remegését, de nem érdekelt. Ő volt a világon a legjobb a barátom, az ember, aki a legtöbbet jelenti nekem és most is itt van, a legjobba akarva nekem. Hát mivel érdemeltem én ezt ki?

 - Menjünk. Anya a kocsiban vár. 

Az autóban lévő óra háromnegyed hármat mutatott. A hátsó ülésen ültem, a fejemet Ace vállára hajtottam, ő átkarolt és lassú, egyenletes mozdulattal simogatta a karomat. Láttam a visszapillantóban Margaret arcát, hol mosolygott, hol pedig elkomolyodott, mintha ő maga is tétovázna. Gondolhattam volna, hogy mire hazaérünk már semmit nem kell megmagyarázni, Ace apja tudott mindent. Leparancsolt minket a konyhaasztalhoz, mi pedig engedelmesen helyet foglaltunk. Sokáig hallgatott, a szeme kettőnk között cikázott, majd mikor Ace megfogta a kezemet az asztal fölött, felvonta a szemöldökömet.

 - Hatalmas butaságot csináltok. Mind a ketten. De mégis úgy érzem, főleg ezután a nap után, hogy a döntés a tiétek. Margaretnek és nekem támogatnunk kell titeket, ahogy tudunk. Mindazonáltal még nem késő, vannak más lehetőségek is. Mindössze csak szerettünk volna titeket megóvni a következményektől. Ez egy jó környék. A ferde tekintetek, a pletykák...

A távolba meredve hagyta félbe a mondatot, hiába vártunk, nem folytatta.

 - Azt hittem, ezt akarjátok, vagy legalábbis ezt akarod, Hazel. Még mindig van két heted, hogy meggondold magad.

 - Nem fogja, apa. 

Ace és az apja farkasszemet néztek egymással, hosszú percek teltek el, de végül az idősebb feladta, Ace pedig győztesként dőlt hátra a székében. 

 - Akkor, azt hiszem, meg kellene beszélnünk a továbbiakat...

Chapter 10

[TYLER]

A kirándulás óta nagyon furcsán éreztem magamat. Igazából fogalmam sem volt, miért tettem amit tettem, mármint azt, hogy miért löktem magamtól Hazelt. Voltak sejtéseim, bár egyet sem mertem igazán végiggondolni, mert csak még inkább felerősödött bennem az érzés, hogy nagyon elcsesztem a dolgot. Blaze és Oliver nem voltak túl segítőkészek a témába, szerintük Hazel az elérhetetlenséget jelentette számomra, és azután, hogy megkaptam elszállt a varázs. Pedig erről szó sem volt. De inkább ebbe a hitbe ringattam őket, mintsem, hogy halljam tőlük a saját gondolataimat. Nagyon megijedtem, amikor egyszer csak lehányta a cipőmet, de mire odanyúltam volna, hogy segítsek rajta, megjelent Ace, az a hülye gyerek! Biztosan szerelmes Hazeybe és egy ilyen gyerek mellett, akit gyerekkora óta jól ismer, labdába se rúghatok. Remélem, csak azután fognak összejönni, hogy én leléptem ebből a porfészekből. Bár maga a gondolat, hogy ő is átélheti azt, amit akkor éjjel én, idegesített. A mai napig tisztán emlékszem arra az estére, mintha csak néhány perce történt volna. Annyira édes volt, a tapasztalatlansága csak még inkább felbátorított, a gondolat pedig, hogy ott érinthetem meg, ahol azelőtt senki, nagyon izgatott. Soha nem volt dolgom előtte szűz lánnyal, a legtöbb itteni lány már a gimi elején odaadja magát valakinek, így meglepett, hogy ő nem tette meg, főleg úgy, hogy szinte csak fiúkkal barátkozott. Pozitívan csalódtam benne, olyan élmény volt, mint soha előtte, pedig a szex mindig szórakoztatott. Nem volt túl sok barátnőm, mert nem szerettem túl sokáig egy lány mellett lenni, a számonkérés, a kötöttség pedig untatott. Ettől függetlenül azonban elég sok tapasztalatot gyűjtöttem az évek során. A legtöbb lány alig várta, hogy ágyba bújhasson velem, hogy utána az ebédlőasztalnál ülve mesélhesse el a barátnőinek az élményt, abban reménykedve, hogy majd irigykedve fogják őt hallgatni. Én pedig a nagy részét elutasítottam, de azért férfi lévén így is akadt bőven egy-két lány, aki ha egy estére is, de felkeltette a figyelmemet. Hazey azonban más volt, tényleg más. Ezt az első pillanattól éreztem. Mikor elvittem a pályára és fent ültünk a tetőn valami olyasmit éreztem, amit korábban nem. Na nem szerelemről volt szó, csak valamiféle vonzalomról, ami számomra nagyon érdekes és új volt. Lekötött az amit mondott és ahogyan mondta, figyeltem, ahogy gesztikulál a kezeivel ahogy a haja újra meg újra meglibben, ahogy elfordítja a fejét. Mégis véget vetettem neki, mielőtt még elkezdődhetett volna. Hogy miért? Nem féltem. Annál sokkal gyakorlatiasabbnak tartottam magamat. Egyszerű volt az indok, nem kerestem kifogásokat, nem hazudtam magamnak. Pár hónap, és vége a giminek, tavaly év végén ösztöndíjat kaptam a Brownra, egy dolgom volt csupán, leérettségizni, és akkor elmehetek jó messzire. Új emberként ismerhetnek meg, nem a "gimi dögös sráca" lehetek ott, hanem végre az, aki lenni akarok. Mióta az eszemet tudom író akarok lenni, azért valljuk be, ez elég nagy kontrasztban áll az életem többi részével, de már megszoktam, lehet valaki két ember egyszerre, nincs ebben semmi eget rengető. A új életembe azonban nem fért bele senki, aki itt ismer és amúgy sem vihettem volna magammal Hazeyt. Mi értelme lett volna néhány hónapig húzni egymás agyát, aztán meg szépen búcsút mondani? Felesleges sebeket teremtett volna. De nem sebesültem-e meg azáltal is, hogy olyan korán eltoltam magamtól? Már kis affér másnapján tartottam a három lépés távolságot, akkor már rájöttem, hogy mekkora hiba volt elhozni ide és még nagyobb lefeküdni vele, mert tudtam, hogy soha többé nem fogom elfelejteni ezt és ő sem. Tudtam, hogy jobb lesz, ha azt a Tylert mutatom meg neki, akit mindenki ismer, úgyhogy meg is tettem. Seggfej voltam és ellöktem. Így lesz a legjobb. De tényleg.

Másnap reggel

Álmosan keltem, egész éjszaka kusza, undorító álmaim voltak. Ace és Hazel egymás gabalyodva, különböző pózokba estek egymásnak újra és újra, én pedig csak álltam ott a szoba közepén és néztem őket. Tudták, hogy ott vagyok, de ez nem tartotta vissza őket, sőt, még élvezték is, hogy néztem őket. Hiába álltam legalább húsz percet a zuhany alatt, nem tudtam kiverni a fejemből a képeket. Úgy gondoltam, hogy Hazey az én tulajdonom, én voltam az első, úgyhogy előjogom van. Kár, hogy már azelőtt elveszítettem ezt a jogot, hogy érvényesítettem volna. Reggeli nélkül indultam útnak, beszálltam a kocsiba és ásítozva elhajtottam az iskola felé, ott aztán leparkoltam Oliver kocsija mellé. Blazzel már ott vártak, és amint közelebb értem ötösre emelték a kezüket.

 - Szarul nézel ki.

Nevetve csóváltam a fejemet Blaze megjegyzésére, de válasz nélkül hagytam a dolgot, nem akartam azokra a szörnyű nyögésekre gondolni, a hideg is kirázott tőlük. Még a végén tönkretenné a saját emlékeimet, mert Hazey pontosan ugyanúgy nyögött az én fülembe, mint ahogy Aceébe tegnap az álmomban. Megborzongtam és inkább a népes társaságunk fonalát próbáltam elkapni. Valami buliról volt szó.

 - Kár, hogy nem jöttél, pedig Viola egész este téged keresett.

 - Áhh igen, a dögös fekete. Egyszer elég volt.

Lezseren vontam meg a vállamat, mire a többiek felröhögtek. Viola tényleg nagyon dekoratív volt, vékony derék, nagy fenék, nagy mell, fekete haja és kreol bőre mellé kék szem társult, az édesanyja latin amerikai, valószínűleg ennek köszönhető, hogy egyfolytában forrt a vére. De buta volt, mint a föld, egyáltalán nem szórakoztató társaság az ágyon kívül. Ezt elmondtam Olivernek is, de őt nem érdekelte.

 - Szóóóval, ha esetleg...

 - A tiéd lehet öreg, nem érdekel.

Blaze furcsán méregetett, Oliver önelégülten felröhögött. Nem is tudom, hogy képes olyan lányra hajtani, aki már az egyik haverjának megvolt. Nekem gusztusom nem lenne megcsókolni egy olyan lányt, akinek valamelyik haverom egészen más testrésze járt a szájában. De be kell vallani, elég kicsi a város és tényleg ritka az ilyen dögös csaj, de akkor is, használt cucc. Nem olyan, mint Hazey...

 - ...ugye Ty?

 - Mi van?

 - Ja, csak azt mondtam, hogy ez egyáltalán nem gáz, végül is, az első három centi után teljesen új még a csaj.

 - Hahh, csak reménykedsz, Californiában nyaralt, ott biztos felpróbálták már előttem is páran.

Tárgyiasítottuk a nőket, amit elég közönségesnek tartottam, de a haverjaimmal csak így lehetett társalogni, nem láttak tovább egy nagy mellnél és mivel ettől függetlenül bírtam őket, hát beszálltam a játékba és nem vettem fel, hogy Oliver tulajdonképpen a méreteimre tett megjegyzést, helyette csak jó erősen tarkón vágtam, mikor a csengő hangjára megindultunk az iskola felé. Beértünk a terembe, már mindenki bent volt, még a tanár is. Rosszalló pillantást vetett ránk, de nem szólt semmint, nem mert belénk kötni. Elsétáltunk a két hátsó padhoz ám amint levágtam magamat, megszólalt a telefonom.

 - Mr. Abernethy...ha kérhetem.

 - Bocs.

Tettem fel a kezemet megadóan. Sosem tiszteltem az irodalomtanárunkat, mert segg hülye volt a tantárgyhoz, csak azért jártam be hozzá, mert kellett a Brownra. Miután végre levette rólam a szürke szemeit, megnézhettem a telefonomat, Blaze írt, aki történetesen mellettem ült, de a sima levelezést már túl óvodásnak tartotta, ezért üzent. Kérdőn pillantottam felé, de ő hevesen jegyzetelt, a pad alatt pedig ott volt a telefonja.

 "Csak úgy átpasszolod Violat? Mi a szar?"

Egy ideig gondolkodtam a válaszon, majd gyorsan bepötyögtem.

 "Egyszer elég volt. :)"

Hitetlenkedve csóválta a fejét, mintha nem hitt volna nekem. A válasz pedig néhány másodperc múlva meg is érkezett.

 "Az egyetlen csaj, aki nem könyörgött, hogy megdugd, végre egy kis kihívás. :O"

 "De könyörgött, a szemeivel. :P"

 "Te nem vagy normális. :'D" 

 "Komolyan, ki tudtam olvasni a tekintetéből, hogy mikor, mennyit, milyen pózban."

Röhögve csóválta a fejét, majd elkomorodott és lassan pötyögni kezdett, másik kezével az órai anyagot jegyzetelte. Én nem figyeltem, inkább szórakozásképp rajzolgattam a füzetbe, amikor is megérkezett a válasz.

 "Fuller miatt, ugye?"

 "Hogy jön ide Hazey?"

Már mikor leírtam a nevét, tudtam, hogy hibát követek el. Soha egy lányt sem becéztem, soha. Még a nevük sem jutott mindig eszembe és bár lehet, hogy Olivernek nem tűnt volna fel, Blaze azonban könnyedén átlátott rajtam. Rohadt életbe.

 "Hazey?"

 "Felejtsd el."

Elraktam a telefonomat és innentől kezdve hiába rezgett, a táblára szegeztem a tekintetemet. De sajnos nem kerülhettem el a dolgot, mert kicsengettek. Szerencsére Oliver rögtön hozzánk csapódott, mivel a következő óránk közös volt, így Blaze nem tudott zaklatni a hülye kérdéseivel. Jobban kell figyelnem, nem akartam senkinek sem elmondani, legfőképpen nem Blazenek. Ő túl romantikus volt, túl teátrális és biztos megpróbált volna meggyőzni, hogy beszéljek Hazeyvel, amit meg nem akartam.

Hamar elérkezett az ebédidő. Ez volt a nap első pillanata, amikor láthattam a szőke, kócos hajat. Mikor beléptünk, az asztaluk felé pillantottam, azonban nem láttam őt ott. Acet kerestem, de ő sem volt sehol. Rögtön elfutott a méreg, a kezem ökölbe szorult és elment az étvágyam. Biztos valahol kettesben vannak, lehet, hogy Hazey már elfelejtette az egész kis affért ami kettőnk között volt. Oliver rögtön odament Violahoz, aki kivágott felsőben, hatalmas mellekkel üt az asztalunknál. Három kiló smink volt rajta, műszempilla, amit kiváltképp taszítónak találtam. Értetlenül figyelte, ahogy Oliver levágódik mellé, de úgy tűnt, hamar feldolgozta a tényt és az egész testével felé fordult, hogy bevethessen mindent. Roppant szórakoztatónak találtam, főleg, hogy Oliver alig bírt a szemébe nézni és néha-néha megnyalta a száját. Az esti buliról kezdtek beszélgetni, senkit nem érdekelt, hogy hét közepe van, valami közeli pubban koncert lesz, és mindenki arra készült. Biztosítottam arról a társaságot, hogy én is ott leszek, majd elővettem egy könyvet és inkább azt olvastam. A délután gyorsan telt, mire észbe kaptam már apám roncstelepén voltam, és egy szivattyút kerestem. Nyakig olajosan, izzadtan álltam két tropára ment autó között és elgondolkodtam, hogy vajon meghaltak-e a sofőrjeik. Vajon fájt-e a halál? Hány embert vittek magukkal? Ittak vajon? Rögtön egy történet kezdett el derengni a fejemben, szinte magam előtt láttam, ahogy a szereplőim életre kelnek a semmiből, de mivel kellett a szivattyú, inkább elraktam későbbre és felpattintva a motorháztetőt próbáltam ép alkatrészt találni. De ahogy elkezdtem szétszedni a motort, a gondolataim ismét a szőke fürtök felé vándoroltak, vanília illata volt, akárcsak a bőrének, mikor elnyílt a szája részegítő whiskyszag áradt belőle, a kedvenc italom. A lelki szemeim lassan végigpásztázták a testét. A vékony nyaka, a kiálló kulcscsontja, a puha, forró bőr a mellette alatt...Hatalmas reccsenés.

 - A picsába kölyök, eltörted...

Vinny állt felettem, savanyú sör szagot árasztott, a szájában cigaretta lógott és csípőre tett kézzel bámult. Nem mertem megfordulni, féltem a dudorodó nadrágomtól, így úgy tettem, mintha még mindig nagy munkában lennék. Vincent apa első és egyetlen munkaereje volt rajtam kívül, senki nem ismerte nála jobban a telepet. 

 - Apád már várja a szivattyút.

Megcsapott a cigaretta szaga ahogy beszélt, közben azon gondolkodtam vajon mióta állhat már felettem. Elég hasznavehetetlen voltam ma délután, úgyhogy összeszedtem magamat, lerángattam magamról a pulóvert a derekamra kötöttem, kiszedtem a szivattyút a kocsiból és nem szólva egy szót sem elindultam apámhoz. További négy órába telt, mire összeraktuk az autót, de kész volt és baromi büszkék voltunk rá. A pénz nagy része ebből jött be és a műhely jól ment, de sosem elég jól. Folyton voltak pénzügyi gondjaink, de soha nem csináltunk belőle nagy ügyet. Elégedetten pillantottunk végig a megviselt kocsin.

 - Kicsit szétszórt vagy ma.

Apámra pillantottam, aki vizslató szemmel figyelt, de én csak az esti bulira fogtam a dolgot és leléptem amilyen gyorsan csak lehetett. Apám túl jól ismert, nem akartam belemenni a nőügyekbe, mert akkor soha nem végeznénk. Helyette beültem a furgonba és hazamentem elkészülni. Nem tartott túl sokáig, lezuhanyoztam, felöltöztem és már indultam is a pubba. Mire odaértem, a hely már dugig volt. Mindenfelé az iskolatársaimat láttam, és habár még egyik sem töltötte be a huszonegyet, mindegyik kezében sör volt. Odamentem Blazékhez, Oliver rögtön átkarolta a nyakamat, a másik karján ott lógott Viola, aki furán méregetett. Nem zavart a dolog, bár kezdtem unni, hogy ma mindenki ezzel a tekintettel néz rám. Hamarosan én is kaptam egy kör sört, amiből rögtön három és négy lett. Kocsival jöttem, de ha túl részeg leszek, majd hazagyalogolok. Felejteni akartam. A szőke fürtöt, a kislányos mosolyt, a törékeny meztelen testet ami folyton elragadott a jelenből. 

Keserű íz, öklendezek. Hajnali háromra járhat az idő, a zene még mindig üvölt bent, én viszont a negyedik whisky kör után feladtam. Nem bírtam tovább az állott, poshadt dohányfüstös levegőt. Mindent kiadtam magamból, miközben fél kézzel a falat támasztottam. Körülöttem egy lélek sem volt, úgyhogy amint kicsapódott a hely hátsó ajtaja, felpillantottam. Viola tartotta felém, gyönyörű fekete haja hullámosan omlott a vállára, szűk piros ruhát viselt, ami semmit nem bízott a fantáziára és ami a legkívánatosabbá tette egy üveg víz, amit mikor odaért fitymálóan felém nyújtott. Letekertem a kupakot és azonnal nyelni kezdtem, majd ellökve magamat a faltól felé léptem. Nem akartam a hányás fölött beszélgetni. Egy ideig csöndben figyelt, úgy tűnt nehezen találja a szavakat, bár, az is lehet, hogy csak képzeltem az egészet. Túl részeg voltam ahhoz, hogy kedves és türelmes legyek, de aztán eszembe jutott, hogy ha mást nem is, ennyit megérdemel. Próbáltam hát megemberelni magamat és nem kettőt látni belőle.

 - Jól érzékelem, hogy átpasszoltál Olivernek?

A sértettség csak úgy sütött a hangjából, nem tudtam mire vélni a dolgot, ha józan lettem volna, talán tudom kezelni a helyzetet.

 - Nézd...Violett, nagyon rendes lány vagy meg minden és jó volt, de...

 - Viola vagyok.

Picsába. Ezt nagyon eltoltam. Fintorogva, hangtalanul formáltam a nevét a számmal, mire sértetten hátravetette a haját. 

 - Tudtam milyen vagy, de azt hittem, hogy majd esetleg...

Legszívesebben rákiabálnék, hogy fejezze be amit elkezdett, mert így egy büdös szót nem értek a célozgatásaiból. Részeg vagyok, fáradt, most hánytam ki a belemet és nincs kedvem ehhez az egészhez. De nem akarok vele bunkó lenni, mert jó numera volt, de más lány érdekel...érdekel? Valóban ezt gondoltam volna? Kezdek bekattanni.

 - Sajnálom, ha megbántottalak, jó vagy, jó voltál...tényleg. A szád, csodákat tudsz vele művelni...

És akkor csattan a pofon. Aucs. Ezt mondjuk megérdemeltem. Mikor kinyitom a szememet, már csak a csinos fenekét látom, ahogy ide-oda ringva távolodik tőlem. A kis ribanc felpofozott! Pedig csak őszinte akartam lenni, a hazugság nem szerepelt az eszköztáramban. Fáradtan túrok bele a hajamba. Ezek után semmi kedvem visszamenni a többiekhez. Vezetésről szó sem lehetett, úgyhogy rágyújtok egy cigire és szép lassan elindulok haza. Nem fognak hiányolni, már mindenki segg részeg. Lassan sétálok az úton, a gondolataim ezerfelé cikáznak, talán még dülöngélek is útközben, de ahogy egyre távolabb érek, úgy leszek egyre józanabb. Aztán...megállok és felpillantok a házra. Nem itt lakom, valaki más lakik itt. Hazey ablaka sötéten tátong, a lenti szobában megy a tv. Vajon alszik már? Vagy itthon sincs? A következő pillanatban fény villan és meglátom a szőke fürtöket. Apró termetét és a törékeny alakját könnyedén ki tudom venni. Figyelem, ahogy leveszi a felsőjét, majd az ablakhoz sétál és elhúzza a függönyt. Nem akarom zavarni. Nem tehetem. A mi világunk nem közös és soha nem is lesz az. Úgyhogy a gyepre köpök és morogva elindulok haza.