Chapter 4.

A gondolat, hogy egész hétvégén együtt legyek valakivel, akit tulajdonképpen nem is ismerek, meglepő módon egyáltalán nem rémített meg. Bármi is volt nekem Tyler, bármi is volt kettőnk között, azt tudtam, hogy elemi erővel húzott magához. Ámbár hiába várná bárki is a csöpögő gondolatokat, azok nem jönnek, legalábbis nem maguktól. Nem voltam szerelmes, legalábbis ezzel győzködtem magamat. Számomra a szerelem nem volt más, csak kémiai reakció, hormonok által okozott agyhalál...amit nem akartam átélni. Hiszen, ha valaki még soha életében nem látott filmet, vagy nem olvasott regényt, esetleg a víz alatt, vagy a Holdon lakik is tudja, hogy a szerelem fáj, akkor is ha boldog...pláne ha nem. Én pedig nem akartam ezt a fájdalmat, ezért eltaszítottam magamtól a gondolatot, mondván, a szerelem gyerekes dolog és aki hagyja magát, az meghal. Nagyjából, ez volt a véleményem a szerelemről.

Mégis.

Mégis beültem a kora délután házunk előtt lefékező autóba, a legnagyobb nyugalommal. Ty megajándékozott az elbűvölően csibészes mosolyával, amitől nem bírtam állni a pillantását, miközben sebességbe kapcsolt és egy kövér gázfröccs kíséretében lehagyta a házunkat. Nem szóltam senkinek arról, hogy hová megyek (és nem csak azért, mert én sem tudtam), hogy mikor jövök, vagy visszajövök-e egyáltalán. A fiúk persze tudták, Acenek megígértem, hogy telefonálok, vagy legalább dobok egy smst életjelet adva magamról. Nem is értem miért aggódott annyira, Tyler azonnal megnyerte magának a társaságot a tegnap esti gigantikus xbox meccsel. Mégis, tudtam, hogy ha valakinek hát neki jelentenem kell. 

- Megmondod hová megyünk?

Egészen eddig nem szólaltam meg, valamiért nem volt kenyerünk a beszélgetés, csak élveztük a közöttünk vibráló levegőt és nem fecsegtünk csak úgy, mert nem volt értelme. 

- Mindjárt.

A vigyorából tudtam, hogy nem fogja elmondani. Így megadóan felsóhajtottam és letekerve az ablakot kihajoltam az őszi levegőbe, ami még kellemes volt, se túl meleg, se túl hideg, olyan "pont jó" időjárás. Fél füllel hallottam, hogy Tyler benyomja a rádiót és a következő pillanatban pedig már énekelte is a dalt. Összevont szemöldökkel húzódtam vissza a kocsiba és félig felé fordulva figyeltem. Egy ideig nem vette észre, csak az útra koncentrált, remek sofőr volt...annyira jól állt neki az autó! De aztán, talán túl hamar is, abbahagyta az éneklést és felém pillantott.

- Mit bámulsz?

A hangjából hallottam, hogy tényleg érdekli, de közben jót is szórakozik rajta. Zavartan köhintettem, leplezve ezzel a mosolyomat. 

- Kings of Leon...nem tudtam, hogy te hallgatsz ilyesmit.

- Hát, most már tudod...jó banda. 

Még egy pillantást vettem rám, aztán folytatta a dalt, mintha mi sem történt volna. Meglep, folyamatosan meglep, hitetlenkedve csóváltam a fejemet, miközben a bennem kialakult kép róla kezdett összedőlni. Az egyik kedvenc bandám...

A nap már leszökött az ég aljára, mire körvonalazódni kezdett bennem, hol is vagyunk. Legalább három órája utaztunk egyfolytában, egyetlen egyszer álltunk meg tankolni, de abban a pillanatban kiegyenesedtem, ahogy az autó lassult alattam és ügyesen befordult egy földútra. Az erdősáv ami mellett elhaladtunk gyér volt, de ahogy egyre beljebb mentünk, egyre inkább sűrűsödött. Aztán, mintha elvágták volna, egy hatalmas tó tárult a szemem elé, körülötte alig néhány ház. A sötét ablakaiból arra következtettem, hogy szinte mind üres lehet, leginkább weekend háznak tűntek, ugyanakkor néhány helyről füst gomolygott fel, ami arra engedett következtetni, hogy nem vagyunk egyedül.

- Itt fogsz kinyírni?

Kérdeztem, leplezve ezzel a csodálatomat. Képes volt órákat utazni azért, hogy eljöjjünk ide, csak, mi ketten? 

- Talán...talán nem.

Vigyorogva leállította a motort, majd határozott mozdulattal behúzva a kéziféket végleg leállította az autót. Kipillantottam az ablakon és megláttam a fölöttem elterülő házat. Meglepően nagy volt, a falai fehérre voltak festve és legalább hét, nyolc szobája lehetett, ha nem több. 

- Kisasszony...

Észre sem vettem, hogy közben kiszállt és kinyitotta nekem az ajtót. Szó nélkül szálltam ki, még mindig a magasba pillantottam, próbáltam megállapítani, hogy laki-e itt valaki, mert a verandán égett a villany, az ablakok azonban sötétek maradtak a jöttünkre. 

- Ki lakik itt?

- A nagyszüleimé volt, de miután a nagyapám meghalt, a nagymamám nem akart itt maradni egyedül, ezért bent él nálunk a városba, ez pedig, ez megmaradt amolyan hétvégi háznak. Szóval, hogy kérdésedre feleljek, nem lakik benne senki, de ha megfelel, akkor hétvégén mi fogunk.

Kicsivel előrébb sétáltam, de mikor befejezte a mondandóját, megpördültem a tengelyem körül és széttártam a kezeimet.

- Hogy megfelel-e? Most viccelsz?

- Igen, na gyere, körbeviszlek.

Kinevetett. Ám mielőtt még megsértődhettem volna megragadta a kezemet és felhúzott a verandára, kinyitotta az ajtót, és kitárta előttem. Az első, ami feltűnt az volt, hogy a házra ráférne egy szellőztetés, ergo elég régen járhattak itt, de ez csak az első pillanat volt, amint kattant a villany, már egyáltalán nem foglalkoztam vele. Az egész alsó szint egy légterű volt, hatalmas belmagassággal. Az ajtóból rá lehetett látni a a konyhára, az étkezőre, a nappalira, csodálatos volt. Mindent fa borított, ízléses volt elrendezés, semmi túlzás, az alsó szint központjában pedig egy hatalmas kandalló ásított üresen.

- Hát,ez az alsó szint, fönt van négy darab háló, de az még nem aktuális, gyere.

Ismét megragadta a kezemet, keresztülhúzott a házon, hogy aztán egy hatalmas üvegfalhoz érjünk. Be lehetett onnan látni az egész tavat, lentebb pedig ott pihent a tavon egy aprócska csónakház, mellette pedig stég. Szájtátva figyeltem, szinte lehetetlen volt, hogy valami ennyire betaláljon. Nem vettem észre, de ha oldalra pillantottam volna, láthattam volna a tekintetét, ahogy engem vizslat, arra várva, hogy mondjak valamit, de képtelen voltam rá, kinyitottam a számat, majd becsuktam, miközben sűrűn pislogva igyekeztem leplezni a zavaromat. 

- Van kedved lemenni?

Óvatos volt a hangja, hallottam, hogy tényleg rám bízza a döntést. Csak bólogattam, mire kinyitotta nekem a hatalmas üvegfalat.

- Egy perc és megyek én is.

Zsebre dugta a kezét, néhány lépést hátrált, majd megfordult és visszament amerre jöttünk. Kissé félve léptem ki, nem akartam kárt tenni semmiben, de aztán egyre bátrabban oldalaztam le lankán. A stégre lépve a fa megnyikordult, de nem rémített meg, végigsétáltam rajta, és leültem a végén. A lábaimat a víz fölé lógattam, és figyeltem, ahogy alá bukik a nap. A gomolygó füstből hamarosan ki tudtam venni a narancssárgán égő tüzet is, tévedtem, ahhoz képest meglepően sokan akarták itt tölteni a hétvégét.

A recsegésből és a fák mozgásából tudtam, hogy jön. A vállam fölött hátrapillantottam és abban a pillanatban oda lett az idilli hangulat, felröhögtem.

- Nem hiszem el...

- De igen. 

- De hát miért? Miért kell tönkretenni?

- Mert éhes voltam.

Legalább három zacskó mekis kaja volt nála, ha nem több.  A másik kezében egyensúlyozta a pohártartót, amiben négy üdítő volt, kettőnkre. A zsebéből üveg kandikált ki, de arra már rá sem mertem kérdezni. 

- Nem tudtam melyiket szereted, így több mindenből hoztam. Bocs, kicsit kihűlt az úton de tudtam, hogy nem lesz itt semmi kaja.

Leadta nekem az üdítőket, majd mellé telepedett és azonnal beletúrt a zacskóba. Bevallom én is éhes voltam, de nem akartam rögtön rávetni magamat. Előkerültek a big macek, mcroyal, egy doboz nuggets, sok-sok krumpli és legalább hat darab almáspite. Az üdítőkben pedig kóla és epres shake volt. 

- Ez maga a mennyország.

Nyögtem ki félig teli szájjal, mire röhögve felém fordult, hangosan csámcsogva egy adag krumplit, csak azért, hogy a félig megrágott kaját megmutassa nekem.

- A legelőnyösebb oldalad.

Bólintottam szakértő szemmel, majd röhögve tovább ettünk. Majdnem minden lecsúszott. Két almás pite és néhány sajtburger árválkodott a zacskó alján, a shakem elfogyott, úgyhogy gondolván, hogy szabad, a kóla után nyúltam, de elkapta a kezemet.

- Héj héj...ennek meg kell adni a módját.

Szakértőket megszégyenítő módon (értsük a mekis dolgozókat) vette le az üdítő tetejét, majd lecsavarta az üveg kupakját, öntött mindkettőbe a egy kicsit, majd visszazárva, visszadugva a szívószálat adta a kezembe, de mielőtt beleivott volna összekoccintotta a poharainkat.

- Most le fogunk részegedni?

Nem voltam szívbajos, csak nem volt kenyerem az ilyesmi. Csúnyán nézett rám válaszol amitől elszégyelltem magamat. 

- Nem erről van szó, élvezni kell, az ízéért kell inni, nem a hatásáért.

- Akkor miért hígítottad kólával?

- Jajj Hazel...

- Miért hoztál ide?

A hangulat hirtelen megváltozott, egy pillanatra megállt a levegő. Értetlenül pillantott rám, én pedig felvont szemöldökkel rám. Legalább három hosszú perc telt el némán, mire megköszörülte a torkát. Kíváncsi voltam, nagyon-nagyon kíváncsi. 

- Haze...fogalmam sincs. Talán azért, hogy eldöntsem így is érzem-e a vibrálást, mikor csak ketten vagyunk, vagy az egész csak a múzeum effektus hatása.

- Múzeum effektus?

- Hát tudod, ott vagy a kiállítóterembe, egy csomó ember társaságában, egy híres festményt bámultok, mindannyitoknak nagyon tetszik, de te többet akarsz, megakarod érinteni, de csak azért, hogy a többieknek elmondhasd, hogy megfogtad, hogy felvághass vele.

- Te most egy festményhez hasonlítottál?

- Nem ez a lényeg.

Felhördült, de mielőtt még más is kicsúszott volna a száján inkább diplomatikusan elhallgatott és az orrnyergét kezdte masszírozni. 

- A lényeg, hogy valamiféle vonzalmat érzek irántad, nem tudom mi ez, és távol mindenkitől könnyebb.

Bólintottam. Ez így azt hiszem fair volt. A szél végigsüvített a tó tükrén én pedig akaratlanul is összehúztam magamat. 

- Fázol?

- Nem.

Vágtam rá még mindig kicsit sértetten, de ő csak égnek emelte a tekintet majd beljebb csúszva addig ügyeskedett, amíg mögém nem került. Így belesimulhattam a mellkasába, éreztem a teste melegét, és lehetett volna hóvihar is, akkor sem fáztam volna. Csöndesen kortyoltuk a whiskey kólát, miközben a keze akaratlanul is a hasamra tévedt, fél kézzel, lazán simogatott, csak úgy. Nem kényszerítette rá senki, nem lett volna neki muszáj, mégis megtette. Így esteledett be, sötét volt, néhány csillag volt az égen. Csöndesen szemlélődtünk, a kóla is elfogyott, és lassan, talán a hét fáradtsága tette, elnyomott az álom. Nem tudom meddig aludhattam, de abban a mai napig biztos vagyok, hogy életem legjobb alvása volt, még akkor is, ha maximum két percig tartott. Ugyanis az első moccanásra kipattantak a szemeim.

- Héj...elaludtál. Be akartalak vinni.

És akkor, összetalálkozott a tekintetünk. Láttam a szemében, hogy tétovázik, hogy hirtelen nem tudja, mihez is kezdhetne a kialakult helyzettel. Én pláne nem tudtam, ilyen közelről maximum Acet láttam eddig, amikor a képembe horkolt. Figyeltem, ahogy beharapja az ajkát, talán magával is hadilábon állt. Aztán lassan elindult felém, automatikusan hunytam le a szememet és hagytam, hogy az ajkával megérintse az enyémet. Tesztelt. Néhány másodpercig nem csinált semmit, majd lassan lehet rá puszit, majd még egyet és még egyet, egészen addig, amíg fel nem bátorított engem, csak azért, hogy elmélyítse és megkaphassam életem első igazi csókját. Nem volt tűzijáték, nem tapsolt nekünk senki, nem eredt el az eső sem, semmi hollywoodi  klisé, mégis számomra annyit jelentett, talán túl sokat is. Mert tudtam, hogy amit a nap elején gondoltam a szerelemről, az mind hülyeség...

Utólag visszagondolva életem legvitatottabb éjszakája következett. Annyiszor visszapörgettem a fejemben, vajon mit csináltam rosszul. Talán semmi nem történik ok nélkül, de mi van akkor ha minden elkerülhettem volna azzal, ha egyszerűen nemet mondok a hétvégi kirándulásra? Képes lettem volna rá?

Chapter 3.

Másfél hét telt el az első találkozás óta, azóta személyesen egyszer sem találkoztunk, de annál többet beszélgettünk a cyber térben. Valamiért ott könnyebben ment. Ha a folyosón találkoztunk, cinkosan összemosolyogtunk, de már nem kérdezte meg a szerdai biokémia órán, hogy elmegyek-e vele randizni. Ettől függetlenül azonban minden mást megtudtam róla. Például, hogy mennyire szeret az apjának segíteni a telepen. A kocsija is onnan van, szinte egyedül rakta össze, régi volt és kopott de megdolgozott érte, ez pedig örömmel töltötte el. Azt is, hogy mennyire fél őt egyedül hagyni, de mégis elvágyik az egyetemre, mert író akar lenni. Továbbá, hogy mennyire haragszik az édesanyjára amiért szó nélkül, egyik napról a másikra itt hagyta őket. Persze, ez már nagyon régen történt, de az utolsó perceket a mai napig feltudja idézni, bár az édesanyja arcára már nem emlékszik. Cserébe én elmondtam neki, hogy más sem szeretnék, csak elmenekülni innen, mert a családi életem borzalmas, és nem akarok a szüleim sorsára jutni. Hogy mennyire sokat jelentenek nekem a barátaim, különösen Ace. Bár nehezen tudtam meggyőzni, hogy csak barátok vagyunk, de végül sikerült. Esténként órákat beszélgettünk a neten, nem foglalkoztunk az idő múlásával, s bár minden esetre reméltem, hogy legközelebb nem a számítógéphez kell beszélnem, de egyetlen egyszer sem ajánlotta fel azt, hogy találkozzunk személyesen.

Másnap reggel fáradtan, karikás szemmel fékeztem le Ace előtt. Előző este hajnal háromig beszélgettünk skypeon, majd miután hallott mikrofon keresztül horkolni, röhögve elköszönt és szétkapcsolta a vonalat.

- Kicsit elhúzódott a bál, nem Hamupipőke?

Erőltetetten felröhögtem, mintha valami jó poént hallottam volna, majd kicsit talán erősebben bokszoltam bele a vállába mint kellett volna. Válaszol feljajdult, de legalább nem folytatta. Érezte, hogy a kezdeti lelkesedés kicsit alább hagyott. Mert bár tényleg csak másfél hét volt, elég intenzív másfél hét volt. Elég volt csak rágondolnom ahhoz, hogy beleremegjen a gyomrom. Jobb ha mindenki tudja, hogy nem voltam még szerelmes, így ez az érzés számomra ismeretlen volt, sőt, ami azt illeti, a gondolat is idegen volt számomra. Egyszerűen csak az járt a fejemben, hogy az emberek többsége az iskolából mennyire félreismeri és hízott a májam, hogy én bezzeg jobban ismerem, mint bárki más. Ebből az idilli képből Ace rángatott ki. Felszállt a biciklire én pedig az utolsó pillanatban reagálva kaptam utána, hogy ne maradjak le. Péntek, borús nap volt, kissé rezignált volt a diákok többsége. Óvatlanul belehallgattam nhány beszélgetésbe és kiderült, hogy mindenki valami végzős bulira készült. Miguel próbálkozott, hátha valaki esetleg megszánja és meghívja, de mindenki szó nélkül ment el mellette, hiába akart menőnek titulált egyedeket leszólítani, megszólalni egyetlen egyszer sem mert. Csak kérdőn felemelte az ujját és hagyta, hogy mindenki elmenjen mellette. Brian, Ace és én egyáltalán nem vágytunk egy rakás ittas végzős állat közé, bár nyilván sértette az egónkat, hogy minket senki nem akar ott látni, de mivel nem mi voltunk az egyetlen kitaszított brigád, így hamar túltettük magunkat rajta.

-Megvárlak irodalom után, a szekrényednél találkozunk.

Már nem figyeltem rá, abban a pillanatban megszólalt a telefonom. Előkaptam, és megnéztem az smst. 

"Ha nem sietsz elkésel irodalomról, Mr. Beats már elindult." 

Körbepillantottam és kisvártatva meg is láttam Tylert. Ott állt a szekrényének dőlve, Blaze és Oliver valamin röhögtek, de ő a telefonját bámulta, majd mintha csak megérezte volna a pillantásomat magán, felnézett, és ahogy találkozott a tekintetünk, rám kacsintott és a fejével vigyorogva a terem felé intett, mutatván, hogy igazán elindulhatnék. De a tekintete fogva tartott, teljesen lefagytam, a vér kiszökött az arcomból, a szám alig láthatóan elnyílt. Már éreztem, hogy megcsap a fantázia szele, de abban a pillanatban megszólalt a csengő. Úgyhogy mérgesen fújtam egyet, becsaptam a a szekrényem ajtaját és elindultam az irodalomterem felé. Fogalmam sem volt miért haragszom rá, vagy hogy egyáltalán valós-e az amit érzek, vagy valami egészen más. Csak annyit tudtam, hogy reggel már nem olyan volt, mint az előző napokban. Nem tudtam figyelni az órán, lelki szemeim elől folyton visszakúszott az arca. Ahogy vigyorog és kacsint...de minél többet gondolkodtam rajta annál inkább összezavarodtam. Mire feleszméltem és körbepillantottam már sem a tanár, sem pedig a körülöttem ülők nem voltak ismerősek. Gyorsan bocsánatot kértem és elhúztam a csíkot.

- Merre voltál?

Kiérdezte Brian miközben elvette tőlem a táskámat, Ace már kivette a deszkámat a szekrényemből, így nem volt más dolgom mint elindulni hazafelé. Egész úton csöndes voltam, a többiek pedig jobbnak látták, ha nem piszkálnak. Többet között azért is volt jobb fiúkkal barátkozni, ha lányokkal lettem volna, már biztos, hogy halálra szekáltak volna, hogy mi bajom van. Ugyanakkor, egyedül sem hagytak, mind a hárman bejöttek hozzánk és mintha mi sem történt volna, beültünk a szobámba, figyelmen kívül hagyva az őseimet. Én leültem az ágyra, a többiek pedig már kapcsolták is be az Xboxot. Szokásos péntek este, csak én nem voltam a megszokott. 

Mit is tehet egy kétségbeesett lány ilyenkor? Csak, hogy még szerencsétlenebbül érezzem magamat elkezdtem olvasgatni a korábbi beszélgetéseinket. Néha elmosolyodtam, néha elkomolyodtam, de rá kellett jönnöm arra, hogy baromira hiányzik. Nem csak Ő, hanem az is, hogy valakivel beszélgethessek, akivel őszintén megoszthatom a gondolataimat, valakivel, aki nem Ace. Mert bár benne is megbíztam, de ő mindent tudott rólam, az teljesen más volt. Tyler viszont nem volt egy lapon említhető senkivel akivel eddig valaha is kapcsolatba kerültem.

- Srácok, milyen pizzát kértek?

Mivel nem volt itthon kaja, kénytelen voltam rendelni valamit. A srácok leadták a kívánságokat én pedig telefonáltam, ezután pedig azon járattam az agyamat, hogy a többiek - akik nem mi vagyunk - mit csinálhatnak abban a menő buliban. Ty biztos ott van.

- BAZDKI!

Abban a pillanatban mindannyian egyszerre kaptuk a tekintetünket Acere, aki épp az ablak mellett ácsorgott, illetve már nem, mert félelmében elugrott onnan. Viszont az ablak sem volt üres. Egy elégedetten vigyorgó képpel találtam magamat szembe, a kezében pizza volt és a teraszomon ácsorgott. 

- Tyler mit keresel itt?

Meglepetésemben meg sem tudtam mozdulni, csak arra koncentráltam, hogy a kezem remegése csituljon végre. 

- Hoztam pizzát!

Mutatja a kezében lévő dobozokat, mire a többiek észhez tértek és azonnal beengedték. Én továbbra is szótlanul ültem az ágyban, épp csak a számat nem tátottam el. Azt hittem ő is a buliban van és épp baromi jól szórakozik, ehhez most itt áll a szobámban és a kaját osztogatja szét. 

- A hawaii a tiéd. 

Nyújtja felém a dobozt, én pedig szótlanul elvettem tőle és letettem magam mellé. Figyeltem ahogy csöndben körbefordul a szobában, majd mikor meglátja a játékot azonnal a konzol után nyúl, leül Miguel mellé és már meg is nyomja a play gombot. A játék elindul, a srácok pedig kezdenek felocsúdni a kezdeti meglepetésből. Hiába magyaráztam egész héten nekik egész héten, hogy félreismerték Tylert, nem hitték el. Ehhez képest, most a suli egyik legmenőbb sráca buli helyett itt ül és velünk Xboxozik, ráadásul le is veri Miguelt. A mexicói srác száját elhagyja néhány keresetlen spanyol káromkodás- Ace odaugrik és kitépi a Miguel kezéből a konzolt. Ty elégedetten kihúzza magát, de egyébként hulla lazán kezeli a helyzetet, mintha mi sem lenne természetesebb.

- Ne már, ebben nem lehetsz jó! Most én jövök!

Agresszíven nyomja be a gombot és a játék már el is indul. Ty a válla fölött odapillant rám, és már indul is a háború. Kicsit olyan volt az egész, mintha kívülálló lennék. Ők négyen olyan jól elvoltak, hogy magam is meglepődtem. Kiabáltak, röhögtek és veszekedtek órákon keresztül. Néha én is  el-el vigyorodtam, de nem tudtam igazán felmenni a fonalat. 

Hajnal egy óra volt mire kijátszották magukat. Ace, Miguel és Brian ásítva elköszöntek, lepacsiztak Tyal, mintha ősrégi legjobb cimbik lennének és kimásztak az ablakon. Így viszont, rövid úton kettesben maradtunk. Nem néztem rá, csak a telefonomat nyomkodtam, de éreztem, hogy helyet foglal az ágyon. Magamon éreztem a tekintetét. Nem mertem felnézni, csak akkor amikor elvette tőlem a telefont.

- Miért jöttél?

Bukik ki belőlem egy kicsit talán túl agresszíven a kérdés, de nem lepődik meg rajta, továbbra is engem néz, én pedig őt.

- Mert nem válaszoltál. Sőt, ami azt illeti ma nem is beszéltünk. Baj van?

Felvonta a szemöldökét, a fejét kérdősen oldalra billentette. Vajon tényleg haragszom rá? Vagy egyáltalán mit érzek? Mi változott most? Mi más, mint tegnap?

- Nem, nem haragszom, csak furcsa volt, hogy olyan jól megvagyunk a neten, aztán személyesen meg semmi.

Idegesen harapdáltam a szám szélét, nem akartam elrontani a dolgot, de hazudni sem szerettem volna.

- Igen, jól megvoltunk. Ma akartam megkérdezni, hogy milyen programod van estére, de miután leráztál, inkább nem erőltettem a dolgot.

Lehajolt, hogy elkapja a tekintetemet, belevigyorgott a képembe, mire én gyorsan lesunytam a szememet, így nem vettem észre, hogy kicsente a hátam mögül a párnát és mikor ismét felnéztem a képembe nyomta.

- Tiszta hülye vagy. Szerintem megy ez élőben is, nem csak a neten.

Válaszul visszavágtam a párnát, mire felröhögött és biztonságba helyezvén lerakta maga mögé.

- Szóval Hazey, mit csinálsz holnap?

- Miért hívsz Hazeynek?

- Mert így senki nem nevez, nekem meg tetszik, ráadásul ha meghallod, tudod, hogy én szólok.

- De hát a hangodat megismerem.

- Az most mindegy, tetszik a Hazey, úgyhogy marad.

- Rendben, legyen Hazey.

Bánom is én, ha így akar hívni, akkor így hív, lehet, hogy más szájából nem tetszene, de ő úgy tudja mondani, ahogy senki más.

- Mi a terv?

Ám ahelyett, hogy válaszolt volna, cinkosan felvonta a szemöldökét.

Chapter 2

A hír, hogy Hazel Fuller igent mondott Tyler Abernathynek, futótűzként terjedt a folyosókon. Oly annyira, hogy mire kiértem a teremből, el a szekrényemig már Miguel és Brian is tudtak róla. Nem gondoltam volna, hogy az életem ennyi mindenkit érdekel...bár, miket is beszélek? Tyler Abernathy érdekel mindenkit, én csak a cselekmény tárgya lehetek, semmiképp sem a másik alanya. Ace a szünetben el is magyarázta, hogy miért is történik mindez.

- Mindenki tudott róla, hogy évek óta mindig ugyanazzal a kérdéssel traktál, mindig a szerdai biokémia előtt. Na már most, az első kérdés után még minden nőnemű be volt szarva, hogy remegve igent mondasz neki. De mivel nem szóltál semmit sem a második, sem pedig a harmadik alkalom után, úgy voltak vele, hogy az egész egy jó vicc, kvázi beépült  suli mindennapjaiba. De most, hogy változás történt, hirtelen mindenkit érdekelni kezdett, megint.

Elismerően vontam fel a szemöldökömet, miközben a semmibe bólogattam bele. Magamban viszont azt találgattam, hogy mi a fene történt velem, hogy ennyi idő után mégis megszólaltam? Talán mert ez Tyler végzős éve? Mi van akkor ha ez az egész valami hülye vicc? Ennyire kitartó lenne? Hogy éveken át felteszi nekem ugyanazt a kérdést, csakhogy a végén megszívathasson? Ha arra gondolok amit Tylerről tudok a válasz mindenképpen igen lenne. A nap további két órája iszonyatos lassúsággal telt, főleg, hogy az órán is mindenki engem bámult. A nap végére már füzettel a fejem előtt mászkáltam, csakhogy elkerüljem a gyanús, méregető pillantásokat, eszembe se jutott volna, hogy egy ilyen apróságból a gimi mélyen tisztelt diáksága ilyen szintű pletykát csinál majd. Mikor kicsengettek az utolsó óráról szó szerint menekültem még a cuccaimat sem vettem ki szekrényemből, inkább lehajtott fejjel a bicikli mellett várakoztam. Szerencsére Ace most is észnél volt, elhozta a cuccaimat és a deszkámat. A terv az volt, hogy átmegyünk hozzánk Xboxozni, úgyhogy Miguel beült az öreg Fordjába, én pedig hazáig vontattam magamat a legjobb barátommal. Otthon aztán egészen belemelegedtünk a suli témába, miközben a képernyőn a varázslók és a törpék összecsaptak egymással.

- Tudjátok, ez tök igazságtalan..mármint, ha az életben egyszer nem úgy cselekeszem, ahogy mások elvárják, akkor már rögtön idióta vagyok és ki kell érte nézni? Valószínűleg amúgy is csak egy szívatás az egész és a haverjaival jót röhögnek majd nyolckor. Pontosan ezért nem fogok készülni.

- Én bármikor szívesen elviszlek randizni Haze, akár a bolygómra is.

Fogalmam sincs, ez honnan tört fel Miguelből, de biztos, hogy fél füllel se figyelt arra amit mondtam, helyette úgy püfölte a konzolt, mintha az lenne az ellenség. Közben Ace benézett a szekrényembe és végighajtogatta azt a néhány felakasztott felsőmet.

- Merre vannak a szüleid?

- Fogalmam sincs...

Láttam, hogy A alig láthatóan összevonja a szemöldökét. Számára ez mindig furcsa volt és valószínűleg még furcsa is lesz. Neki remek családja van, nővérrel és öcsikével, két egész szülővel, akik dolgosak és nem mellesleg imádják a kölyköket. Ő el sem tudta volna képzelni, hogy az apja vacsorára sört iszik, az anyja meg eltolt egy doboz cigit a tv előtt, majd lefekszik aludni. Néha a szánalom és a sajnálat kesernyés egyvelegét véltem felfedezni a pillantásaiban, de minden ilyesfajta beszélgetést csírájában elfojtottam. Nem akarom hallani, akkor sem, ha ez az igazság.

- Fél nyolc, legalább átöltözhetnél, vagy a rend kedvéért fésülködj meg.

Miért van az, hogy a haverjaimat sokkal jobban érdekelte ez a randi dolog, mint engem? Mérgemben lepausoltam a játékot és nem foglalkozva Miguel elégedetlen nyögésével Ace felé fordultam.

- Nem fog eljönni, kár a gőzért. Most pedig hagyd a cuccaimat és gyere játszani.

Ő azonban hajthatatlan volt, kiterített az ágyra egy fehér trikót és a biztonság kedvéért mellépakolta a fogkefémet, a fésűt és a szemceruzámat..csak ezután ült le mellénk figyelni a játék alakulását. Már épp nyerésre álltam amikor a digitál vekker nyolc órát jelzett. A hangos pittyegés mindannyiunkat megijesztett, Miguel azonnal leállította a játékot és az ablakhoz rohant.

- Sehol senki, talán az FBI letartóztatta. - Szegény, szegény naív Miguel.

- Vagy egyszerűen csak nem jön, mert az a világ rendje. Megtennéd, hogy visszaülnél, épp nyerni készültem.

Nyögtem fel elégedetlenül, de abban a pillanatban elhangzott három rövid dudálás. Ijedten pillantottam az ablakban lévőre, rögtön utána Acere.

- Ez nem lehet igaz...

Eldobtam a kezemben lévő konzolt és az ablakhoz lopakodva kinéztem. Egy öreg Jeep parkolt a házunk előtt, nem állította le a motort. Nem tudtam, hogy Tylernek milyen kocsija van, de biztos voltam benne, hogy ő az. Két lépéssel az ágyamnál termettem, felmarkoltam a kipakolt cuccokat és már rohantam is be a fürdőszobába, tíz perc alatt elkészültem, megmutattam magam a srácoknak akik tűrhetően igénytelennek tituláltak és már rohantam is le a lépcsőn. Kettesével szedtem a fokokat, az utolsó három lépcsőfokon pedig már levetődtem.

- Bezárom a házat, megteszitek, hogy kimásztok az erkélyen az igaz?

A választ már nem vártam meg, megragadtam a deszkámat, feltéptem az ajtót és a Jeep vezetőülése felé pillantottam. Tényleg Ő volt! Tyler tényleg eljött, teljes életnagyságban a kocsijával áll a házunk előtt. Lazán odasétáltam és megálltam az anyósülés ajtaja előtt.

- Késtél. - Igyekeztem laza maradni, de ő elröhögte magát.

- Csinos vagy...ha tudtam volna, hogy gyerekeket készülünk ijesztgetni a parkban valami kényelmesebbet veszek fel. Dobd hátra a deszkád és szállj csak be.

Ha nem moderáltam volna magamat, a meglepetéstől tuti eltátom a számat. De ahelyett, hogy kifejeztem volna a nemtetszésemet a középső ujjammal, bedobtam hátra a gördeszkát és beültem mellé.

- Nem tudtam, hogy Jeeped van. Azt hittem a Range..

-A Rover Blazeé, nekem nincs pénzem ilyenekre..bár, ha ma kaszinózunk egyet, még egy luxusautó is kinéz.

A főúton haladtunk végig, a hideg őszi levegő az arcomba csapott, a rádióból halk zene szólt és Tyler sem törte meg a csöndet. Nem kérdeztem hová megyünk, ő pedig nem mondta. Úgy voltam vele, legyen meglepetés, valami étteremszerűre gondoltam, esetleg egy meki, ha gyorsan le akar rendezni. De ahogy kifelé tartottunk a városból kénytelen voltam felé pillantani.

- Megtudhatom hová megyünk? - Nem akartam követelőzőnek hatni, úgy voltam vele, csak természetesen.

- Persze, mindjárt ott vagyunk és meglátod.

Ahogy elhallgattam ő már most jól szórakozott, de legalább nem hazudott. Két percbe sem telt bele, egy hatalmas látszólag elhagyatott gyárépület előtt álltunk meg. Tyler kiszállt majd benyúlva az ablakon kivette a fekete hátizsákját amiből meglepetésemre szintén egy gördeszka látszódott ki.

- Nem tudtam, hogy deszkázol.

- Hazel, szinte semmit nem tudsz rólam.

Félrehallottam, vagy tényleg kicsit száraz volt a hangja? Elindult a sötét épület felé, én pedig gyorsan melléértem, mert már soha senkinek be nem vallottam volna, féltem. Elhagyatott épület, betört ablakok, ódivatú kapu és rozsdás láncok. Pont mint egy horrorfilm. Ty a zsebében kotorászott, majd elővéve egy kulcscsomót, gyakorlott mozdulattal kereste meg rajta a lakatba illőt és kinyitja, korom sötétség...ellép mellőlem, hallom visszhangozni a lépteit, majd egy pillanat múlva fény gyullad és zene. Mindenfelé színes gömbök én pedig elképedve sétálok be. Nem üres gyárépület...hanem egy gördeszkapálya, méghozzá a Zone réglementée. Mindenki ide akart bejutni, aki deszkázott de jól őrzött titok volt. Elképedve néztem Tylerre aki széles vigyorral fogta meg a karomat és beljebb húzott.

- Mostantól te is titokgazda vagy, akkor jöhetsz ide, amikor csak akarsz.

Köszönetet akartam mondani, de nem tudtam, egyszerűen nem találtam a szavakat, lefagytam. Sok mindent gondoltam Tylerről, de kezdte bebizonyítani, hogy egyáltalán nem az, akinek látszik.

- Hazel, gyere már, legalább próbáld ki, azért hoztalak ide.

Ledobta a táskáját és mire feleszméltem már a rámpán volt. Ami azt illeti egészen jól deszkázott én mellette csak kis kezdő voltam, mert se időm, se helyem nem volt gyakorolni. Viszont én gyorsabb voltam, Ő meg sokkal több trükköt tudott nálam, így hát volt egymásnak mit mutatnunk. Sokat estem, de ez nem tántorított el, röhögtünk egy sort és az élet ment tovább. Ty próbált nekem néhány dolgot tanítani, de csak nagyon keveset sikerült elsajátítanom. Hosszú órák teltek el így, vagy legalábbis én annak éreztem, csak élveztem a helyzetet és nem törődtem senki mással.

- Gyere, mutatni akarok valamit.

Sóhajtott fel, majd elindult felém. Én épp a pálya közepén feküdtem, így hát mikor odaért felémnyújtotta a karját. Kicsit tétováztam, mire értetlenül felvonta a szemöldökét. Mivel azonban nem akartam kellemetlen helyzetbe hozni egyikünket sem elfogadtam a kezét és hagytam, hogy felhúzzon.

-    Hová megyünk ?

Választ nem kaptam, de mivel nem engedte el a kezemet, gondoltam majd vezet, előbb-vagy utóbb úgyis meglátom. Egy olyan ajtón keresztül vezetett az utunk, amit eddig észre sem vettem, ügyesen beleépítették az egyik pályába. Onnan felfelé lépcsők vezettek, egészen fel a tetőre. Az első gondolatom legalábbis ez volt, mikor ismét kinyílt előttem egy ajtó beigazolódott a gyanum. A tetőn voltunk, ami régi, szebb napokat is látott bútorokkal volt tele. Volt ott vagy három kanapé, négy-öt fotel, puffok és kopott szőnyegek, falapokból összeeszkábált asztalok. Valami azt súgta, hogy a nyáron jó néhány hajnalig tartó bulit szerveztek itt a deszkások...ez pedig kissé zavarba hozott, mert irigységet éreztem.

-    Adok egy pokrócot...

Ám ahelyett, hogy a kezembe adta volna, a hátamra terítette, majd úgy ahogy volt végigterült a poros szőnyegen és onnan vigyorgott fel rám.

-    Na mi lesz Haze ? Ott fogsz állni egész éjszaka ?

Így hát, ha nem is tartottam jó ötletnek én is elterültem a szőnyegen, de nem mellé feküdtem, ahogy a legtöbb lány tette volna. Helyette úgy feküdtem le, hogy a fejünk volt egymás mellett, ennek hála kényelmesen szétvethettem a lábamat és a karomat, ugyanakkor hallottam a szuszogását is. Sokáig nem szólaltunk meg. Csak hallgattuk egymás egyenletes lélegzetét. De valamilyen okból kifolyólag beszéltetni akartam, mert nem tudtam róla semmit, még a hangját sem tudtam felidézni, pedig nem is olyan régen hallottam.

-    Azt hittem, itt látni a  csillagokat.

Kissé el voltam keseredve. Tyler mintha már várta volna, hogy megszólaljak, kicsit felém fordította az arcát és úgy válaszolt.

-    Hát akkor most csalódnod kell. Pedig romatikus lett volna mi ? Nincs se hullócsillag, se kívánság. De ami azt illeti, ott megy egy repülő...hogy is van az a régi szám ? Képzeld azt, hogy hullócsillag és kívánj.

Nem bírtam, elnevettem magamat. Tényleg, mit is vártam ? Romantikus randit ? Nem, egyáltalán nem voltam az a lány, nem vártam semmit, egyszerű ténymegállapítás volt.

-    Tudod...

Elkezdte, aztán abbahagyta. Olyan volt, mintha viaskodott volna magával, mintha nehezére esett volna kimondani azt amit gondol. Kereste a szavakat, aztán, mikor megtalálta az ég felé nyújtotta a karjait, mintha időt akarna nyerni.

-    Nem tudok rólad semmit. Mondj magadról öt dolgot, és akkor én is mondok, de nem olyan hétköznapiakat, hanem...érdekeseket.

-    Na persze, még csak az kellene..nem fogom kiadni magamat, hadititkok.

-    Na jó, akkor majd kezdem én.

Ütemesen kezdett dobolni a hasán, gondolom épp azon agyalt, hogy miket mondjon magáról, pedig én tudtam volna kérdezi. A csöndet kihasználva azonban én azon kezdtem zakatolni, hogy mit is mondhatnék, hiszen nem tudok semmit, nem akartam kiadni magamat...ám ekkor.

-    Na jó. 1, 8 éves korom óta nem látta az anyámat. 2, az apámnak roncstelepe van. 3, utálom a biokémiát. 4, éhes vagyok. 5, Ha minden jól megy jövő ősztől a Darthmouthon fogok tanulni.

Minden egyes újabb kijelentés után összébb vontam a szemöldökömet. A végén pedig felkönyökölve néztem le rá. Egyszerűen nem akartam elhinni, hogy igazat mond, kerestem rajta annak a jelét, hogy hazudik, de nem találtam. A tekintete tiszta volt, mosolygott, az ajkai azonban nem..azok komolyak maradtak. Számtalan kérdés fogalmazódott meg bennem, de nem lett volna illendő egyiket sem feltenni, így hát csöndben visszafeküdtem.

-    1, nem szeretem a sulit. 2, természetes szőke vagyok. 3, az én apám munkanélküli, hacsak a pohár emelgetése nem számít munkának. 4, nem tudom mi akarok lenni, de szeretnék tovább tanulni. 5, nem gondoltam volna, hogy ma eljössz.

A szemem sarkából figyeltem, hogyan reagál, de mozdulatlan maradt, az eget bámulta, majd kisvártatva ő is felült és a válla fölött lenézett rám.

-    Olyat is tudnál mondani, amit még nem tudok ?

Meglepődve néztem rá, kicsit tartottam attól, hogy túlságosan átlagos kijelentéseket teszek, de nem gondoltam volna, hogy ennyire sütne rólam mindez.

-    Majd gondolkodom rajta.

-    Helyes.

Mindkettőnk szeme ugyanabban a pillanatban szűkült össze, figyelmen kívül hagytuk a benne rejlő ígéretet, hogy még találkozni fogunk.

-    Ideje lesz, hogy hazavigyelek, nem lenne jó ha rajtakapnának.

Oh, ha tudná, hogy az én szüleimet mennyire hidegen hagyja az, hogy merre kószálok, vagy mikor érek haza. De azért belementem, bólogatva felkeltem és együtt visszaindultunk a kocsihoz. Türelmesen vártam amíg lecsukja a villanyokat és bezárja az ajtót. Hazafelé szintén csöndben voltunk, mindketten emésztgettük a ma estét.

-    Köszi az estét.

Becsuktam magam mögött az ajtót és lehajoltam, hogy az anyósülés ablakán keresztül találkozhasson a tekintetünk. Válaszképp csak bólintott, és felbőgette a motort.

-    Az ablakon keresztül mássz be, kár lenne miattam veszekedni az anyáddal.

Újra és újra meglepett. Már épp kérdezni akartam, hogy honnan a fészkes fenéből tudja, hogy inkább használom az ablakomat, mint az ajtót, de elvágta a további beszélgetést.

-    Jó éjt Hazey. Álmodj szépeket.

Chapter 1.

 A szerda, amit biztosan bekarikázok a naptárban...

Unalmas, őszi napnak néztünk elébe, az egész pontosan olyan nap volt, mint a többi, semmilyen. Elnyűttem bújtam vele a kedvenc pulcsimban, majd húztam fel az utolsó tisztán maradt szakad fameremet. Lesétáltam a nyikorgó lépcsőn, bele egyenesen a balhéba. Apám már kora reggel piás volt, vagy korán kelt, vagy ami valószínűbb le sem feküdt. Nem pazaroltam arra a hangomat, hogy köszönjek nekik, inkább igyekeztem láthatatlanul besurranni a konyhába, hogy valami reggeli után nézzek. Kíváncsian nyitottam ki a hűtőt, de nem meglepő módon teljesen üres volt, illetve hazudok, egy megviselt tejes doboz árválkodott benne, egy x-el a tetején, még én rajzoltam rá, nagyjából két hete. Nem kellene meglepődnöm, ha én nem rakok bele semmit, ez bizony üres marad. Hangosan csapom be a hűtöt, de ez a kinti üvöltözést egyáltalán nem zavarja meg, ahogy az sem, hogy felveszem a cipőmet és a baseball sapkámat, majd a deszkám után nyúlva kinyitom az ajtót.
- Elindultam...nem jövök vissza soha többet.
Mondom köszönésképp, de a válasz most is, mint mindig elmarad. Ledobom a deszkát, majd ráállva ellököm magamat. Ráérősen haladok, még rengeteg idő van az első óráig. Ace már az ajtójuk előtt vár, úgy tűnik az ő reggele sem telhetett szebben, mint az enyém. Ez viszont nem akadályozza meg abban, hogy vigyorogva felemelje a kezét, amikor meglát befordulni a sarkon.
- Egy újabb nap a pokolban.. - Sóhajt fel szenvedően.
Köszönés helyett ez megteszi.
-Még két év, és léphetünk.
Ez a beszélgetés nap mint nap lejátszódik kettőnk között már az első nap óta. Ace volt a legjobb barátom, már első osztály óta, amikor miattam kellett levágni a haját, mert összekentem folyékony ragasztóval a barátságunk végleg megpecsételődött. A mai napig emlegetjük, pedig nem haragszik érte, hiába szívott miatta sokat, ugyanis Kayleanne azt terjesztette, hogy tetves, pedig pontosan látta mi történt. Acet azóta tetvAcenek csúfolták, és némelyik sötét beszűkült idióta  a mai napig élcelődik rajta.
- Hozd a bringát elkésünk.
Lököm meg szórakozottan a vállát, de mielőtt még elindulunk lerendezzük a titkos kézfogásunkat. Miután mindketten a földre köptünk Ace felnyitja a garázs tetejét és kitolja a viselős biciklijét.
- Kapaszkodj Haze...
Mire észbe kapok már el is indul, így röhögve hajtok utána és az utolsó pillanatban belekapaszkodok a bicaja hátuljába.

xxx

- Egy újabb nap a pokolban..
Úgy tűnik a társaságunknak szívesen él ezzel a szóvirággal, ugyanis amint megállunk a biciklitárolónál, Brian bánatos sóhajjal tudatja velünk, hogy utál élni miközben dob egyet a hátán lévő hitáron.
- Na mi történt? Milyen volt a tegnapi randi?
Brian állandóan randizik, legalábbis ő annak hívja azt, hogy éjszakánként a Chatrouletten adja elő a számait az arra tévedőknek, akik előszeretettel nyomják tovább, de egy lány, akinek állítása szerint nem volt webkamerája megdicsérte a gitáros lovagunkat. Skypeon tudtak volna beszélgetni, az időeltolódás miatt hajnal 5-re beszélték meg a cyber randit, Brian pedig egész este erre készült még a haját is megmosta.
- Ne is mond, felültetett.
- Ahh, nagyon sajnálom. Miguel?
Tényleg sajnáltam, mert mindentől eltekintve nagyon tehetségesnek tartottam őt, jó zenét játszott, csak réteg zene volt, amire a korosztályunk igénye szerint készült. Ő lázadó volt...csöndes lázadó...
- Miguel a bolygóján.
Mutatott Ace a kicsivel távolabb lévő negyedik kerekünkre. Miguel szülei illegális bevándorlók voltak Mexicóból, őket kitoloncolták, de a porontyuk maradhatott, mert már itt született.  A közeli egyetem campusán lakik és az érdeklődése igencsak ínyenc...állítása szerint napi kapcsolatban van a földönkívüliekkel. Ettől eltekintve azonban baromi okos, bármit kiszámol fejben és nincs kérdés amire ne tudná a választ. Hát, így vagyunk mi négyen, az összetartó banda, bár Briant és Miguel a gimi első napján csapódtak hozzánk, mivel nem volt hová menniük.
- Srácok folytatnám tovább ezt a mélyre szántó beszélgetést, de sajnos politológiám lesz.
Erőteljesen ráléptem a deszkára, amit eddig szórakozottan tologattam a lábammal, majd égnek emelt tekintettel elindultam befelé a pokol sötét barlangja felé. Pedig nem voltam az a fajta lány, akit kinéznek, vagy csúfoltak volna. Mindenki az "oké" kategóriába sorolt, tehát úgy mentek el mellettem, mint a sárga iskolabusz mellett. Én azonban mégis frusztrált voltam, így amilyen gyorsan csak lehet bevágtam a deszkámat a szekrényembe és szét sem nézve indultam el a suli keleti szárnya felé, hogy hallgathassam ahogy Mr. Baker Obama elnököt szidja.
A fiúkkal legközelebb ebédszünetben találkoztam, a szokásos helyen ültek, az üvegablakok mellett, mivel későn érkeztem az algebra miatt gyorsan ledobtam a táskámat Miguel mellé és már rohantam is a pult felé. A szemem kopogott az éhségtől. Jobb esetben ez az egyetlen alkalom, amikor normális ételt vehetek magamhoz, így hát kihasználtam. Alaposan megpakolt tálcával tértem vissza, befurakodtam a helyemre és már bontottam is ki az alufóliába csomagolt rántott húsos szendvicset.
- Hello Lily.
Köszöntem a pad szélén kuporgó rockerlánynak, aki valamilyen titokzatos okból az első naptól velünk ül, de soha egy szót sem szól hozzánk, nem eszik...még csak nem is pislog. Csak bámul előre. Az a szóbeszéd járja, hogy Lily boszorkány és sokan inkább kikerülik a folyosón, mielőtt patkánnyá, vagy földigilisztává változnának.
- Meglehet tenni a téteket.
Miguel egy jó adag félig megrágott sültkrumplit köpött elém beszéd közben, mire elfintorodtam és a szalvéta szélével próbáltam odébb lökdösni, mielőtt végleg elmegy az étvágyam.
- Még mindig fogadtok erre? Szánalmasak vagytok.
Morogta Ace maga elé és az igazad megvallva engem sem túlságosan szórakoztatott, mivel a fogadás tárgya én voltam, úgy, mint minden szerdán.
- Fogadjunk, hogy Tyler Abernathy ma is megkérdezi. Te pedig Haze, szokásodhoz híven vágsz egy pofát, aztán egy halk tökmindeggyel otthagyod.
A szemem sarkából láttam, hogy Lily felém pillant, valamiért ez a téma őt is érdekelte. Tyler Avernathy mindenkit érdekelt. Mérgesen haraptam el a zsömlémet, alaposan megrágtam, ittam egy kortyot csak azután válaszoltam, vagyis válaszoltam volna, ha Ace nem folytja belém a szót.
- Nem tudom miért fogadtok erre állandóan. Hülyeség.
Összegyűrte az alufóliát és az asztal közepére dobta. Követtem a tekintetemmel és megengedtem magamnak, hogy elgondolkodjak picit. Tényleg. Miért fogadnak erre állandóan? A második hét óta, mióta idejárunk, minden szerdán megejtjük ezt a beszélgetést, ennek pedig egy oka van. Tyler Abernathy és én Hazel Fuller már két éve egy biokémiára járunk, ja meg persze ott van Tyler legjobb haverja és Ace is, de ez a történet szempontjából lényegtelen. Ace és én általában előbb ott vagyunk mint bárki más, mert leghátul szeretünk ülni. Már elhangzik a figyelmeztető csengő. És akkor jön Tyler és Blaze. Tyler rámnéz, kacsint egyet - amit szigorúan mindig a bal szemével tesz meg - aztán megkérdezi nem mennék-e el vele randizni, de választ nem vár, csak összeröhög a haverjával és levágódik a mellettünk lévő padhoz, de nem néz rám többet, mintha mi sem történt volna. Persze nekem sem esélyem, sem bátorságom válaszolni, így általában játszom a lazát, nevetek és a vállamat vonogatom. Nem különösebben vagyok oda a hozzá hasonló fiúkért. Persze, helyes meg minden, de tipikus menő srác, aki menő, rózsaszín lányokkal szokott játszani...bár igaz, soha nem terjedt el a pletyka, hogy barátnője lenne, ami azért fura.
- Brian, úgy érzem ma nem fogja megkérdezni.
Kontráz rá Miguel, ami kiránt az ábrándozásból.
- Ace, lépjünk...mindjárt csöngetnek.
Megragadom az üdítős üvegemet és otthagyom a többieket, válasz és reakció nélkül. Az én nyomorom szórakozni és fogadni baromira nem vicces. Ace csöndesen sétál mellettem. Mikor megérkezünk a biokémia terembe leülünk a megszokott helyünkre, unottan csavargatni kezdem a hajamat, mintha izgulnék. Azon kapom magamat, hogy még a kezem is remeg. És akkor...abban a szent pillanatban belép Tyler Abernathy az ajtón, ledobja a kapucnit a fejéről, lezseren a zsebébe süllyeszti a kezeit és körül se nézve elindul az asztala felé. Helyet foglal, ezúttal egyedül van, és nem szólal meg. A gyomrom egy pillanatra összeszűkül de nem merek oldalra nézni. Miguelnek igaza volt, nem fogja többet megkérdezni. Üres tekintettel bámulok előre, fogalmam sincs miért zavar ez engem annyira, amikor évek óta már hozzászokhattam volna. Aztán meghallom a csöndes röhögést.
- Haze, mit szólnál egy randihoz?
Alig láthatóan billentem oldalra a fejemet, a szemem sarkából látom, hogy röhög. Fogalmam sincs honnan de bátorságot merítek, megtámaszkodok az asztalon és felé fordítom a fejemet.
- Este nyolc, gyere értem és ne késs el.
Elégedetten vigyorodok el, aztán egy rakás értetlen tekintettel találom szembe magamat. A csoporttársaim, akik már hozzászoktak a szótlanságomhoz mind engem bámultak...Tyler Abernethy pedig...elégedetten vigyorog.

Prologue

Hangok és színek éles kavalkádja. Furcsa. Amikor az adrenalin fénysebességgel száguld végig az ereidben mindent sokkal élesebben tapasztalsz. Én ennek ellenére semmit nem látok vagy hallok élesebben, mint kellene, ez baj. Pedig most szükségem lenne az érzékszerveimre. Valószínűleg kérdezgetnek. Mi történt velem? Mit keresem ott az éjszaka közepén? Ijedten rántom el a kezemet valami hideg elől, mire határozott mozdulattal valaki megakadályozza, hogy reflexszerűen ismét elhúzódjak. A szám elnyílik, sikítani akarok, de nem hallok semmit. Vajon kiabálok? Éles, fehér fény kúszik a látóterembe, fókuszálni próbálok...mintha arcok lennének, de ebben sem vagyok biztos. Hol vagyok? A páni félelem úgy járja át az egész testemet, hogy beleremegek. Aztán arra is rájövök, hogy nem vagyok egyedül a testemben, nem hagyhatom el magamat, valakinek szüksége van rám! De vajon akire nekem lenne szükségem hol van? Pedig az ő hangját tisztábban hallanám mint bárki másét, az ő arca nem lenne homályos, úgy mint két éve, amikor először megláttam.

Mintha csak tegnap lett volna. Érdekes, semmi másra nem emlékszem abból a napból, csak Rá. Első nap a gimnáziumban, minden egészségesen frusztrált tinédzser rémálma, ráadásul a gyűlésteremben kezdtünk, ami olyan volt mint egy állatkert. Az idióták üvöltöztek, a stréberek rettegtek, a lányok pedig mustrát tartottak. Én pedig? A gördeszkámat szorongatva Ace mellett sodródtam a tömeggel. Türelmetlenül mentünk végig a sorok között, üres hely után kutatva. 

És akkor láttam meg Őt. A tekintetünk találkozott, csak néhány másodperc volt, de az annyira erőteljesnek hatott, hogy kénytelen voltam lesütni a szememet és úgy elmenni mellette. Ezt, az életemet nagyban meghatározó pillanatot rajtunk kívül senki nem vette észre. Ace lökött rajtam egyet, én pedig elindultam két szabad hely irányába s bàr vissza-vissza pillantottam az idegen felé, beleolvadt a tömegbe, így már nem tudtam ismét kiszúrni...

A fájdalomtól felordítottam, hirtelen azt is megtudtam volna mondani, hogy hányadik sor hányadik székén ült, de helyette csak a nevét adtam a jelenlévők tudatára. 

- Tyler, szükségem van rád!