Chapter 3.

Másfél hét telt el az első találkozás óta, azóta személyesen egyszer sem találkoztunk, de annál többet beszélgettünk a cyber térben. Valamiért ott könnyebben ment. Ha a folyosón találkoztunk, cinkosan összemosolyogtunk, de már nem kérdezte meg a szerdai biokémia órán, hogy elmegyek-e vele randizni. Ettől függetlenül azonban minden mást megtudtam róla. Például, hogy mennyire szeret az apjának segíteni a telepen. A kocsija is onnan van, szinte egyedül rakta össze, régi volt és kopott de megdolgozott érte, ez pedig örömmel töltötte el. Azt is, hogy mennyire fél őt egyedül hagyni, de mégis elvágyik az egyetemre, mert író akar lenni. Továbbá, hogy mennyire haragszik az édesanyjára amiért szó nélkül, egyik napról a másikra itt hagyta őket. Persze, ez már nagyon régen történt, de az utolsó perceket a mai napig feltudja idézni, bár az édesanyja arcára már nem emlékszik. Cserébe én elmondtam neki, hogy más sem szeretnék, csak elmenekülni innen, mert a családi életem borzalmas, és nem akarok a szüleim sorsára jutni. Hogy mennyire sokat jelentenek nekem a barátaim, különösen Ace. Bár nehezen tudtam meggyőzni, hogy csak barátok vagyunk, de végül sikerült. Esténként órákat beszélgettünk a neten, nem foglalkoztunk az idő múlásával, s bár minden esetre reméltem, hogy legközelebb nem a számítógéphez kell beszélnem, de egyetlen egyszer sem ajánlotta fel azt, hogy találkozzunk személyesen.

Másnap reggel fáradtan, karikás szemmel fékeztem le Ace előtt. Előző este hajnal háromig beszélgettünk skypeon, majd miután hallott mikrofon keresztül horkolni, röhögve elköszönt és szétkapcsolta a vonalat.

- Kicsit elhúzódott a bál, nem Hamupipőke?

Erőltetetten felröhögtem, mintha valami jó poént hallottam volna, majd kicsit talán erősebben bokszoltam bele a vállába mint kellett volna. Válaszol feljajdult, de legalább nem folytatta. Érezte, hogy a kezdeti lelkesedés kicsit alább hagyott. Mert bár tényleg csak másfél hét volt, elég intenzív másfél hét volt. Elég volt csak rágondolnom ahhoz, hogy beleremegjen a gyomrom. Jobb ha mindenki tudja, hogy nem voltam még szerelmes, így ez az érzés számomra ismeretlen volt, sőt, ami azt illeti, a gondolat is idegen volt számomra. Egyszerűen csak az járt a fejemben, hogy az emberek többsége az iskolából mennyire félreismeri és hízott a májam, hogy én bezzeg jobban ismerem, mint bárki más. Ebből az idilli képből Ace rángatott ki. Felszállt a biciklire én pedig az utolsó pillanatban reagálva kaptam utána, hogy ne maradjak le. Péntek, borús nap volt, kissé rezignált volt a diákok többsége. Óvatlanul belehallgattam nhány beszélgetésbe és kiderült, hogy mindenki valami végzős bulira készült. Miguel próbálkozott, hátha valaki esetleg megszánja és meghívja, de mindenki szó nélkül ment el mellette, hiába akart menőnek titulált egyedeket leszólítani, megszólalni egyetlen egyszer sem mert. Csak kérdőn felemelte az ujját és hagyta, hogy mindenki elmenjen mellette. Brian, Ace és én egyáltalán nem vágytunk egy rakás ittas végzős állat közé, bár nyilván sértette az egónkat, hogy minket senki nem akar ott látni, de mivel nem mi voltunk az egyetlen kitaszított brigád, így hamar túltettük magunkat rajta.

-Megvárlak irodalom után, a szekrényednél találkozunk.

Már nem figyeltem rá, abban a pillanatban megszólalt a telefonom. Előkaptam, és megnéztem az smst. 

"Ha nem sietsz elkésel irodalomról, Mr. Beats már elindult." 

Körbepillantottam és kisvártatva meg is láttam Tylert. Ott állt a szekrényének dőlve, Blaze és Oliver valamin röhögtek, de ő a telefonját bámulta, majd mintha csak megérezte volna a pillantásomat magán, felnézett, és ahogy találkozott a tekintetünk, rám kacsintott és a fejével vigyorogva a terem felé intett, mutatván, hogy igazán elindulhatnék. De a tekintete fogva tartott, teljesen lefagytam, a vér kiszökött az arcomból, a szám alig láthatóan elnyílt. Már éreztem, hogy megcsap a fantázia szele, de abban a pillanatban megszólalt a csengő. Úgyhogy mérgesen fújtam egyet, becsaptam a a szekrényem ajtaját és elindultam az irodalomterem felé. Fogalmam sem volt miért haragszom rá, vagy hogy egyáltalán valós-e az amit érzek, vagy valami egészen más. Csak annyit tudtam, hogy reggel már nem olyan volt, mint az előző napokban. Nem tudtam figyelni az órán, lelki szemeim elől folyton visszakúszott az arca. Ahogy vigyorog és kacsint...de minél többet gondolkodtam rajta annál inkább összezavarodtam. Mire feleszméltem és körbepillantottam már sem a tanár, sem pedig a körülöttem ülők nem voltak ismerősek. Gyorsan bocsánatot kértem és elhúztam a csíkot.

- Merre voltál?

Kiérdezte Brian miközben elvette tőlem a táskámat, Ace már kivette a deszkámat a szekrényemből, így nem volt más dolgom mint elindulni hazafelé. Egész úton csöndes voltam, a többiek pedig jobbnak látták, ha nem piszkálnak. Többet között azért is volt jobb fiúkkal barátkozni, ha lányokkal lettem volna, már biztos, hogy halálra szekáltak volna, hogy mi bajom van. Ugyanakkor, egyedül sem hagytak, mind a hárman bejöttek hozzánk és mintha mi sem történt volna, beültünk a szobámba, figyelmen kívül hagyva az őseimet. Én leültem az ágyra, a többiek pedig már kapcsolták is be az Xboxot. Szokásos péntek este, csak én nem voltam a megszokott. 

Mit is tehet egy kétségbeesett lány ilyenkor? Csak, hogy még szerencsétlenebbül érezzem magamat elkezdtem olvasgatni a korábbi beszélgetéseinket. Néha elmosolyodtam, néha elkomolyodtam, de rá kellett jönnöm arra, hogy baromira hiányzik. Nem csak Ő, hanem az is, hogy valakivel beszélgethessek, akivel őszintén megoszthatom a gondolataimat, valakivel, aki nem Ace. Mert bár benne is megbíztam, de ő mindent tudott rólam, az teljesen más volt. Tyler viszont nem volt egy lapon említhető senkivel akivel eddig valaha is kapcsolatba kerültem.

- Srácok, milyen pizzát kértek?

Mivel nem volt itthon kaja, kénytelen voltam rendelni valamit. A srácok leadták a kívánságokat én pedig telefonáltam, ezután pedig azon járattam az agyamat, hogy a többiek - akik nem mi vagyunk - mit csinálhatnak abban a menő buliban. Ty biztos ott van.

- BAZDKI!

Abban a pillanatban mindannyian egyszerre kaptuk a tekintetünket Acere, aki épp az ablak mellett ácsorgott, illetve már nem, mert félelmében elugrott onnan. Viszont az ablak sem volt üres. Egy elégedetten vigyorgó képpel találtam magamat szembe, a kezében pizza volt és a teraszomon ácsorgott. 

- Tyler mit keresel itt?

Meglepetésemben meg sem tudtam mozdulni, csak arra koncentráltam, hogy a kezem remegése csituljon végre. 

- Hoztam pizzát!

Mutatja a kezében lévő dobozokat, mire a többiek észhez tértek és azonnal beengedték. Én továbbra is szótlanul ültem az ágyban, épp csak a számat nem tátottam el. Azt hittem ő is a buliban van és épp baromi jól szórakozik, ehhez most itt áll a szobámban és a kaját osztogatja szét. 

- A hawaii a tiéd. 

Nyújtja felém a dobozt, én pedig szótlanul elvettem tőle és letettem magam mellé. Figyeltem ahogy csöndben körbefordul a szobában, majd mikor meglátja a játékot azonnal a konzol után nyúl, leül Miguel mellé és már meg is nyomja a play gombot. A játék elindul, a srácok pedig kezdenek felocsúdni a kezdeti meglepetésből. Hiába magyaráztam egész héten nekik egész héten, hogy félreismerték Tylert, nem hitték el. Ehhez képest, most a suli egyik legmenőbb sráca buli helyett itt ül és velünk Xboxozik, ráadásul le is veri Miguelt. A mexicói srác száját elhagyja néhány keresetlen spanyol káromkodás- Ace odaugrik és kitépi a Miguel kezéből a konzolt. Ty elégedetten kihúzza magát, de egyébként hulla lazán kezeli a helyzetet, mintha mi sem lenne természetesebb.

- Ne már, ebben nem lehetsz jó! Most én jövök!

Agresszíven nyomja be a gombot és a játék már el is indul. Ty a válla fölött odapillant rám, és már indul is a háború. Kicsit olyan volt az egész, mintha kívülálló lennék. Ők négyen olyan jól elvoltak, hogy magam is meglepődtem. Kiabáltak, röhögtek és veszekedtek órákon keresztül. Néha én is  el-el vigyorodtam, de nem tudtam igazán felmenni a fonalat. 

Hajnal egy óra volt mire kijátszották magukat. Ace, Miguel és Brian ásítva elköszöntek, lepacsiztak Tyal, mintha ősrégi legjobb cimbik lennének és kimásztak az ablakon. Így viszont, rövid úton kettesben maradtunk. Nem néztem rá, csak a telefonomat nyomkodtam, de éreztem, hogy helyet foglal az ágyon. Magamon éreztem a tekintetét. Nem mertem felnézni, csak akkor amikor elvette tőlem a telefont.

- Miért jöttél?

Bukik ki belőlem egy kicsit talán túl agresszíven a kérdés, de nem lepődik meg rajta, továbbra is engem néz, én pedig őt.

- Mert nem válaszoltál. Sőt, ami azt illeti ma nem is beszéltünk. Baj van?

Felvonta a szemöldökét, a fejét kérdősen oldalra billentette. Vajon tényleg haragszom rá? Vagy egyáltalán mit érzek? Mi változott most? Mi más, mint tegnap?

- Nem, nem haragszom, csak furcsa volt, hogy olyan jól megvagyunk a neten, aztán személyesen meg semmi.

Idegesen harapdáltam a szám szélét, nem akartam elrontani a dolgot, de hazudni sem szerettem volna.

- Igen, jól megvoltunk. Ma akartam megkérdezni, hogy milyen programod van estére, de miután leráztál, inkább nem erőltettem a dolgot.

Lehajolt, hogy elkapja a tekintetemet, belevigyorgott a képembe, mire én gyorsan lesunytam a szememet, így nem vettem észre, hogy kicsente a hátam mögül a párnát és mikor ismét felnéztem a képembe nyomta.

- Tiszta hülye vagy. Szerintem megy ez élőben is, nem csak a neten.

Válaszul visszavágtam a párnát, mire felröhögött és biztonságba helyezvén lerakta maga mögé.

- Szóval Hazey, mit csinálsz holnap?

- Miért hívsz Hazeynek?

- Mert így senki nem nevez, nekem meg tetszik, ráadásul ha meghallod, tudod, hogy én szólok.

- De hát a hangodat megismerem.

- Az most mindegy, tetszik a Hazey, úgyhogy marad.

- Rendben, legyen Hazey.

Bánom is én, ha így akar hívni, akkor így hív, lehet, hogy más szájából nem tetszene, de ő úgy tudja mondani, ahogy senki más.

- Mi a terv?

Ám ahelyett, hogy válaszolt volna, cinkosan felvonta a szemöldökét.