Chapter 9

 - Szóval, az ott a szíve?

Ace az ujjával a monitorra bökött, amin egy aprócska kerek valami pulzált szüntelenül. Iszonyatosan gyorsan. Olyan volt, mintha tudta volna, hogy a napjai megvannak számlálva. Egy apró kis élet, aminek idő előtt vége lesz, igyekeztem a legkevesebbszer a monitorra nézni, de ezúttal Ace ujjai után néztem. A ultrahangos nő bólintott, kicsit talán unta már a dolgot, mert már harmadjára kérdezett rá a dologra. Ace jobban élvezte, mintha moziba mentünk volna, teljesen el volt ájulva ettől az új élménytől, kérdései pedig mindig akadtak, újra és újra kérdezett, ha pedig új éppen nem jutott az eszébe, akkor csak megkérdezte ugyanazt, vagy egyszerűen csak annyit mondott: Biztos? Szerencsére nem kérdeztek rá, hogy ő milyen jogon ül benn a vizsgálaton, szerintem a nap végére már mindenki elkönyvelte a boldog édesapának.

 - Tehát, a magzat teljesen egészséges, 8 milliméteres és nagyon erős a szívhangja, hamarosan elkezdenek kifejlődni a végtagjai, amit én látok, az teljesen rendben van. Úgyhogy gratulálok.

Lekapcsolta a gépet és finoman odarakott mellém egy törlőkendőt, amivel megtörölhettem a hasamat, majd felkapcsolta a lámpát és odaadott egy fényképet Ace kezébe.

 - Gratulálok, apuka. A leletekkel vissza kellene menni Mr. Parkerhez, ő majd elmondja a továbbiakat.

Míg a drága barátom megbabonázva bámulta az apró kis pontot a fekete-fehér fotón, addig én felkeltem az ágyról és elvettem a mappát, amit a kezembe adtak. Elszállt a nap, de a legvége még hátra volt, visszamenni és meghallgatni az ítéletet. Már nem volt senki a váróba, a doktor pedig már a kabátját vette, amikor bekopogtunk az ajtón.

 - Áhh, jöjjenek csak.

Automatikusan nyúlt a mappa után én pedig átadtam, majd egyik lábamról a másikra hintáztam, várva az ítéletet. Nem is tudom, igazából mire számítottam. Talán egy-két kedves szóra, valami biztatóra, hogy valaki azt mondja minden rendben lesz, mert eddig csak a szavazást és a szarozást hallgattam, amiből kezdett elegem lenni. De ha a kedves szavakat egy nőgyógyásztól vártam, akkor sajnos csalódnom kellett.

 - Remek, a szívhangja kivételesen rendben van, úgy tűnik igazam volt, a magzat megfelelően fejlődik.

Beharaptam az alsó ajkamat és Acere pillantottam, majd a doktorra, végül a földre. Úgy tűnt, a teremben mindenki megértette, mit is akartam pontosan.

 - Ms. Fuller...

Soha senki nem hívott még így. Ettől a megszólítástól ki kellett húznom magamat és fel kellett szegnem az államat, de rájöttem, hogy annyira hülyén nézhetek ki, hogy inkább ismét összegörnyedtem és próbáltam nem fintorogni. A doki megvárta, míg lehiggadok, csak azután folytatta.

 - Úgy látom, hogy bőven van még mit eldöntenie, senki nem kötelezheti arra, hogy megtartsa ezt a babát, ha ez túlmutat a saját erején, de azt se várja el, hogy bárki maguk helyett fog dönteni. Itt van ez a formanyomtatvány, ha úgy dönt, hogy nem tartja meg, akkor töltse ki, hozza be és hetvenkét órán belül elvégzik itt a beavatkozást. Másnap már mehet is haza.

Túl tárgyilagos volt, mintha egy begyakorolt szöveget mondott volna el, amit már legalább százszor elismételt volna korábban. A tekintete kettőnk között cikázott, talán így akart rávenni minket arra, hogy felelősségteljes felnőttek legyünk. Kár, hogy Acenek ehhez semmi köze nem volt. Elvettem tőle a papírt, beraktam a mappába, amit időközbe visszakaptam, majd megköszöntük a segítséget és elindultunk a buszmegállóba. Délután három óra múlt, az iskolabuszok már hazafelé tartottak a kölykökkel, mi is így tettünk.

 - Bejössz?

 - Inkább nem, hazamennék gondolkodni, ha nem bánod. Köszönöm, amit ma értem tettél.

 - Semmiség.

Legyintett, majd egy ideig az arcomat nézte, végül egykedvűen megvonta a vállát és bement a házukba. Egy ideig elmélázva néztem utána, csak aztán indultam én is haza. Útközben lehajtott fejjel, zakatoló aggyal próbáltam valamiféle megoldást találni a problémára, vagy legalább felfogni azt, ami történt. Mikor becsaptam magam mögött az ajtót, megláttam az anyámat, amint a nappaliban ül, egyik kezében sör, másikban cigi, apám sehol, ő viszont folyamatosan kiabált és mint kiderült a tvnek, valami kora esti vetélkedő mehetett, mert akárhányszor eltalálta a helyes megfejtést, mindig felugrott a kanapéról, ordibált a műsorvezetőnek, ezzel egyidejűleg pedig kilöttyintett egy adagot a sörből.

 - Szia Anya.

 - Szevasz kölyök.

Épp csak hátrapillantott, fél szemét még mindig a műsoron tartva. Ha tudta volna, hogy abban a pillanatban mennyire szükségem lenne egy anyára. Egy anyára aki nekem soha nem adatott meg. Az apa annyira nem hiányzott az életemből és eddig az anya szerepet sem tartottam túl sokra, de ahogy becsukódott mögöttem az ajtó, legalább fél órán keresztül arra vártam, hogy majd kopogtat az ajtón és megkérdezi, hogy milyen napom volt. Hát igen, ez volt az, amit hiába vártam. Ledobtam a táskámat a földre és elővettem a mappát. Átnéztem a papírokat, amiket a mai napon kaptam, a képet félretoltam és előszedtem a legfontosabb iratot. Legalább négy oldalas volt, mindenféle tájékoztatóval, de a google keresővel többre mentem. Beírtam, hogy "abortusz", és rákattintottam az első értelmesnek tűnő fórumra. Nagyon sokat kértek segítséget a másiktól, mondván nem tudják eldönteni, hogy mi lenne a legjobb. Sokan azon aggódtak, hogy ha most elvégzik rajtuk az abortuszt, akkor talán soha többé nem lehet gyermekük. Ezt többen is megerősítették, ami félelmet keltett bennem. Páran azt írták, hogy életük legjobb döntése volt, mások pedig, hogy a legrosszabb. Néhol felbukkant az az elmélet is, hogy abortusz után sanszosabb az ikerterhesség. De tanácsot itt sem leltem. Folyton csak Mr. Parker szavai jártak a fejemben...ezt a döntést nekünk kell meghozni. Hát igen, de már az elején elhatároztam, hogy Tylert kihagyom ebből. Ő jövő ősztől a Brownra fog járni, író lesz belőle, pontosan úgy, ahogy tervezte, amúgy is csak felidegesítene, nem akartam vele kommunikálni. Unottan lökdöstem a papírokat, majd rákerestem a videómegosztón is az abortuszra, kár volt. Elfogott a hányinger, ahogy megláttam azt a sok vért, alatta pedig legalább ezer egyforma komment volt, mind ugyanaz: Gyilkos. Ebben a formában eddig bele sem gondoltam. Képes lennék én elvenni egy életet? Hiszen nem ő tehet róla, hogy lett, egy ártatlan kis valami, aminek van szíve és hamarosan kinőnek a karjai. Hát milyen ember az olyan, aki hideg vérrel tud ilyesmiről dönteni? Másrészről viszont ott volt a tény, hogy nem tudok neki megfelelő otthont, életet biztosítani. Hát ki szülne ide egy gyereke? Egyébként is, az anyám megölne, ha még egy éhes szájat kellene etetni, pelenkáztatni, ráadásul hálából végigordítaná az éjszakát és ő nem tudna aludni. Kirázott a hideg attól, amit kapnék. De ez mégsem volt egy lapon említhető azzal a rengeteg vérrel.

Álmomban beszéltem Tylerrel. Mosolyogva fogadta a hírt. Azt mondta minden rendben lesz, a gondok megoldódnak maguktól, nekünk pedig lesz egy közös gyerekünk, egy igazi. Már eltervezte, hogy hogyan fogják hívni és hogy megtanítja majd úszni és biciklizni, biztos abban is, hogy focizni is fog szeretni. Én pedig mosolyogva hallgattam őt és reménykedtem benne, hogy az ő arcvonásait fogja örökölni.

Szívás...hogy csak álom volt. Az óra reggel hatot mutatott, az egész testem izzadságban úszott. A tegnapi ruhámban aludtam el, körülöttem papírok, a gépen még mindig a kereső által kidobott egyik fórum volt megnyitva. Gyorsan lecsuktam a tetejét és elmentem zuhanyozni. Élveztem a forróvíz alatt állni, de mivel ez a készletünk véges volt, így gyorsan kiszálltam, felöltöztem és lementem a konyhába. Próba-szerencse alapon benéztem a hűtőbe, de csak egy félig üres pizzás dobozt és néhány doboz sört találtam benne. A szülők sehol, nyilván még aludtak, úgyhogy elindultam. Iskola előtt betértem a helyi boltba, lekaptam egy doboz energiaitalt és chipset a pultról majd sorba álltam vele. Reggelinek ez is jó lesz alapon, aztán amikor odaértem a kasszához, elbizonytalanodtam. Tényleg ilyennel akarom mérgezni magamat? Égnek emelve a tekintetemet mordultam fel visszapakoltam a chipset és az dobozost energiát, levettem egy üveg vitaminos vizet és vettem teljes kiőrlésű szendvicset. Útközben meg is ettem, majd a vizet kortyolgatva odaértem a suli elé. Ace sehol, Miguel viszont már ott volt, így odamentem hozzá. Végigpillantott rajtam, szerintem azt várta, hogy hatalmas hassal érkezem. Gondolom, megbeszélték este a dolgot, úgyhogy nekem már nem kellett részleteznem a tegnapi eseményeket.

 - Ugye nem akarod?

 - Hm?

Annyira hirtelen szólalt meg, hogy azt sem tudtam, miről beszél. Mire felpillantottam rá, ő már másfelé nézett, a kezeit zsebre vágta, láttam, hogy mennyire kellemetlen neki ez a helyzet.

 - Elvetetni, ugye nem akarod megölni?

Jelentőségteljes pillantást küldött a hasam felé. Nem tudtam mit válaszolni, úgyhogy inkább belekortyoltam a vizembe és addig küzdöttem vele, amíg a PET palack üres nem lett. De sajnos nem tántoríthattam el, még mindig várakozóan pillantott rám, úgyhogy megfordultam, kidobtam az üveget és színpadiasan széttártam a karomat.

 - Fogalmam sincs. Talán az lenne a legjobb. 

 - Mi? Hát megőrültél...?

Többen is felénk fordították a tekintetüket, pedig Miguel tényleg igyekezett visszafogni a hangját, de így is hangosabb volt, mint kellett volna. Kellemetlen volt, úgyhogy igyekeztem úgy tenni, mintha semmi fontosról nem lenne szó és szórakozottan elmosolyodtam, bár inkább tűnhetett vicsornak. Elindultunk be a suliban, csöndben mentem mellette, majd megálltunk a szekrényemnél, ő pedig intett, hogy vegyem ki a cuccomat az első órához. Közben közelebb lépett hozzám és fojtott hangon magyarázni kezdett.

 - Hazel, erre nincs mentség. Nem vetetheted el, az gyilkosság. Gondolj csak bele, még ártatlan, nem tud felszólalni a saját érdekében, de biztos vagyok benne, hogy élni akar. 

Miguel tovább magyarázott volna, de szerencsére megszólalt a csengő, úgyhogy mindketten elindultunk, különböző órára. Nem gondoltam volna, hogy lesz még ennél is rosszabb, de lett. Brian bent várt már, direkt mellém telepedett le és egész világvallások órán arról beszélt, hogy el kell vetetnem a gyereket, mert tönkreteszi a jövőmet és mert nincs megfelelő hátterem ahhoz, hogy felneveljek egy csöppséget. Az a dolgom, hogy egyetemre menjek és legyen rendes munkám, egy gyerek pedig csak akadályoz ebben. 

A nap végére úgy éreztem, ha tovább kell ezt hallgatnom megőrülök. Így, bár nagyon éhes voltam, nem mentem ebédelni, helyette a mosdóban vártam, az utolsó órámat. Acel egész nap nem találkoztam, olyan érzésem volt, mintha kerülne, de lehet, hogy csak a paranoia és az egész napos szentbeszéd volt az oka. Mikor kiléptem az iskola ajtaján, Ace mellém lépett és mint minden nap, együtt indultunk el haza. Csöndben haladt mellettem, vártam, hogy majd mond valamit és valószínűleg ő is arra várt, hogy én mondjak neki.

 - Nincs ötletem.

Vallottam be végül. Lustán felém pillantott és megvonta kínos pillantással a zsebébe csúsztatta a kezeit.

 - Tudod, egész nap ezen gondolkodtam. Az a valami benned nem kérte, hogy legyen, ez a ti felelőtlenségetek volt. És ha egyedül veled marad, akkor bizonyára borzalmas élete lesz, mert semmit nem tudsz neki adni.

Idegesen nyeltem egyet és zavaromban sűrűbben kezdtem el pislogni. Kíméletlen volt és bár igaz volt amit mondott, attól még baromira fájt. Nem akartam megszakítani, azt akartam, hogy kiadja magából. 

 - De ez nem ok arra, hogy ezt meg is tedd. Haze, te vagy a legjobb barátom, mindent de tényleg mindent megtennék érted és úgy tűnik, most is én agyalok többet a problémán, mert te képtelen vagy felnőni hozzá. 

Eközben odaértünk hozzájuk, megtorpantam és felnéztem a méretes épületre, mire égnek emelte a szemét - ahogy mindig is szokta - és behúzott a házba. Így felérve a szobájába tudtuk folytatni az eszmecserét.

 - Szerintem túl fiatal vagy ahhoz, hogy egy ilyen döntést egyedül meghozz és azt hiszem én sem vagyok elég hozzá és a két szerencsétlen sem, akik megpróbáltak egyik vagy másik lehetőségtől meggyőzni. Mert azt csinálták igaz?

 - Ja. Mindkettőjük érvelésében volt valami. Nem lehet csak mellette, vagy ellene érvelni, mindkét oldalnak igaza van és egyiknek sincs.

 - Szóval azt mondod, hogyha jobbak lennének a körülményeid, akkor esetleg megtartanád?

 - Talán igen, nem tudom...mert...

 - Gyerekek, vacsora!

Kipillantottam az ablakon és nem láttam mást, csak a sötétséget. Felszisszentem. Már rég nem kellene itt lennem, úgyhogy megragadtam a táskámat és elindultam lefelé a lépcsőn Ace mögött.

 - Hová hová kisasszony? Reméltük maradsz vacsorára.

Ace apja összehajtotta az újságot én pedig halvány mosollyal az arcomon ültem le a szokásos helyemre. Ace követte a mozdulataimat, láttam rajta, hogy valami szórakoztatja, de nem kérdeztem rá, itt a szülei előtt nem volt szabad. Az édesanyja elénk pakolta az ételt és miközben Annie szedett nekem, a korábbi beszélgetésünkön gondolkodtam. Talán tényleg megtartanám, de fogalmam sincs milyen lehet anyának lenni, egyáltalán mi az ő dolguk? És milyen lehet szülni? És a nagy has? Mindezektől felfordult a gyomron, de az abortusz gondolatától egyszerűen hánynom kellett. Ebben a pillanatban  Ace megköszörülte a torkát és lerakta az evőeszközöket, mint aki éppen mondani szeretne valamit. Egy emberként fordultunk felé, amitől egy kissé zavarba jött, de eltökéltséget pillantottam meg a szemében, ezzel egyetemben pedig nagyon rosszat sejtettem. Már épp nyúltam volna felé, amikor alig láthatóan megrázta a fejét.

 - Anya, Apa, Annie. Valamit el kell nektek mondanom és azt hiszem, hogy nem halogathatom tovább, vagyis nem halogathatjuk. A tegnapi nap folyamán megbizonyosodtunk róla, hogy Hazel babát vár, tőlem. Sajnálom, egyetlen egy alkalom volt és meggondolatlanok voltunk, de azt hiszem, hogy szükségünk lenne a segítségetekre.

Tátott szájjal néztem Acere, miközben belülről sikítottam. Ace anyja ijedten a szája elé kapta a kezét, az apja pedig egy lesújtó pillantással méltatta a fiát. Egyedül csak Annie tűnt teljesen boldognak. Vigyorogva figyelte az eseményeket, bár értetlenséget véltem felfedezni az arcán. Vajon arra gondolhatott, hogy a többiek miért nem örülnek ennek a hírnek? Abban a pillanatban legszívesebben megfojtottam volna a legjobb haveromat. Hát teljesen megőrült? Ha tudtam volna mire készül, biztosan lebeszélem róla, így viszont esélyem sem volt megakadályozni, hogy elkövesse élete legnagyobb hibáját.

Chapter 8

Hirtelen minden olyan távolinak tűnt. Mintha a világ összemosódott volna előttem. Ha gyöngébb lettem volna, biztosan elájulok, de "hála" a neveltetésemnek, nem voltam apuci kicsi lánya, sőt, ami azt illeti semmi nem voltam. Pislogtam párat, vettem egy mély levegőt és türelmesen vártam, hogy a kép ismét kitisztuljon. Látni akartam a barátaim tekintetét, segítséget reméltem tőlük, de amikor kitisztult a kép a saját kétségbeesésemet láttam visszatükröződni. Arra gondoltam, hogy ez nem lehet igaz, talán valami elromlott és azért jelez pozitívat a teszt. Mielőtt még bárki bármit mondhatott volna megragadtam a másik két dobozt és bementem a fürdőbe. Hol nyeltem a csapból a vizet, hol pedig pisiltem. Legalább egy óra hosszán át voltam odabent. A teszteket továbbra sem mertem megnézni, mindössze csak kinyitottam a fürdőszoba ajtaján és beengedtem a kint pusmogó srácokat. Ott ültem a csap alatt, előttem a tesztekkel. Ők csöndben leültek mellém és bár ezernyi kérdést láttam a szemükben, voltak olyan jó barátok, hogy nem szóltak semmit. Csak ültünk a radiátornak dőlve. A szemüket végigvezették a katonás sorban rendezett teszteken. Kinyújtottam a nyakamat, hogy megnézzem őket, mint pozitív volt. Felsóhajtottam és a kezembe temettem az arcomat. Ace közelebb húzódott hozzám és óvatosan átkarolt, a lehelete simogatta a fejbőrömet és meglibbentett néhány szőke tincset.

 - Az nem lehet, hogy mind elromlott igaz?

Egy emberként fordultunk Brian felé, aki a kezében a sört szorongatva újra és újra végigpillantott földön heverő tárgyakon, amik azt hirdették, hogy terhes vagyok.

 - Te egy állat vagy.

Tehetetlenségemben elnevettem magamat és bár Ace nem tudott nevetni, Miguel velem tartott. Jólesett, hogy még ebben a helyzetben is megpróbáltak megnevettetni, bár a helyzet koránt sem volt nevetséges. Acenek igaza volt, nagy szarban voltam.

Hajnal egyet mutatott a telefon kijelzője, mikor Miguel és Brian hazamentek, én azonban maradtam, továbbra is a fürdőszobában ülve. Elköszöntem tőlük, figyeltem, ahogy nagy ívben kikerülik a földön heverő műanyag eszközöket. Ace kikísérte őket, engem azonban marasztalt. Érezte, hogy most szükségem van rá, hogy valamiről beszélnünk kell, bár azt nem tudtam, pontosan miről is. Üres volt a fejem, egy épeszű gondolat sem akadt, amit megoszthattam volna vele. Mikor visszatért, kissé aggódva pillantott végig rajtam, majd a kezét nyújtva felhúzott és az ágyra ültetett. Gyakran aludtam nála, a szülei sokáig azt hitték, hogy a barátságunkból valami egészen más lett, de szó sem volt semmi romantikus érzelemről. Ő volt a  legjobb barátom, amolyan, ketten a világ ellen, csak kár, hogy a lázadást túl hamar befejeztük. Ettől függetlenül azonban továbbra is egy ágyban aludtunk. Végigdőltem, ő pedig ruhástól ledőlt a másik oldalra. Sokáig néztük egymást, szótlanul.

 - Mit fogsz tenni?

Láttam rajta, hogy nagyon kíváncsi. Soha nem került szóba ilyen közöttünk, a szex egy olyan téma volt, ami nagyon távolinak tűnt mindkettőnk számára. Én régóta lemondtam a szőke hercegről és ő sem volt eddig nagyon rajta a barátnő témán. Így legfeljebb az MTV adásaiból szedtük magunkra azt a tudást, amit a terhes tinikről tudtunk.

 - Először is talán el kellene menned orvoshoz, talán tényleg csak vaklárma.

Lehunytam a szememet, hogy még idejében visszafogjam az első kihulló könnycseppet. Felesleges volt bőgni, az egész helyzetet csak magamnak köszönhettem, most pedig számolnom kellett a következményekkel. Attól semmi nem oldódik meg, ha hisztizek, a hajamat tépem és sírok, ez amúgy is távol állt tőlem.

 - Kilenc tesztet pisiltem le. Vajmi kevés az esélye annak, hogy mind rossz.

Nem mertem hangosan kimondani, most, hogy az egész valósággá vált, már nem dobálóztam annyira könnyelműen a "terhes" szóval. Féltem, mert ha kimondom, akkor valóság lesz és a valóság jelenleg nagyon nagy szívás.

 - Nem tudom, a legjobb lenne ha most szépen felébrednék, és kiderülne, hogy ez egy álom.

Sóhajtott, aztán szórakozottan kisimította az arcomba lógó hajat. Hálásan mosolyogtam rá, bár közvetíteni tudtam volna a gondolataimat felé és akkor nem kellett volna hangosan kimondanom.

 - Azt hiszem holnap be kell mennem a kórházba. Ugye elkísérsz?

Csak bólintott, én pedig megfordultam és befészkeltem magamat az ölelésébe, ő pedig magától értetődően ölelt át, s bár mindketten úgy tettünk, mint akik alszanak, biztos voltam benne, hogy ő is virrasztott egész éjjel.

Másnap Ace édesanyja keltett minket. Furcsa, nem is hallottam, hogy éjszaka megérkeztek, pedig egy szemhunyásnyit sem aludtam. A legnagyobb nyugalommal lépett be a szobába, egyáltalán nem csinált abból nagy ügyet, hogy itt vagyok, ahogy eddig sosem tette. Pedig hétköznap volt és iskolába kellett mennünk. Helyette csak megterített nekem is és mire leértünk már kész volt a reggeli. Irigyeltem ezt a családi idillt, hiszen nekem soha nem jutott ki a reggeli kávé, vagy a tojásrántotta. Csak a cigiszag és az üvöltözés. Már a gondolattól is felfordult a gyomrom. Gyorsan összeszedtem a fürdőbe a teszteket és beledugtam a táskámba, majd lesétáltunk és leültünk az asztalhoz. Reggeli közben mindenféléről beszélgettünk. Hagytam, hogy a Annie, a húga összerajzolja a kezemet filctollal és még abba is belementem, hogy elfecsegjek az apjával a politikáról. Ace apja nagyon komoly ember volt, vagy legalábbis annak tette magát, bankár lévén ő volt a kenyérkereső és elég jól éltek, az édesanyja így lehetett háztartásbéli és ezért senki nem illette egy rossz szóval sem, persze, nem az amerikai álom volt, de nekem mégis sokszor annak tűnt.

 - Elviszlek titeket az iskolába.

Pillantott fel az újság mögül, mi Acel gyors pillantást váltottunk, igazából eszünkbe sem volt ma iskolába menni. Felvontam a szemöldökömet, majd megköszöntem a kedves gesztust, de közöltem, hogy még be kell ugranom a munkahelyemre, a barátom pedig sűrű bólogatások közepette közölte, hogy elkísér. Senki nem gyanított semmit, megbíztak bennünk. Felkaptuk az iskola táskát és elindultunk az iskola felé, azonban útközben felpattantunk a buszra és elindultunk a kórház felé. Magánrendelés szóba sem jöhetett, az életben nem tudtam volna kifizetni. Izgultam, mert soha nem voltam még nőgyógyásznál, a gondolat, hogy valaki kitárulkozva lásson nagyon zavart és mire a pulthoz értünk már az egész testem remegett, annyira féltem. Acenek kellett kitölteni a kórlapot, én pedig mellette tördeltem a kezemet. Még szerencse, hogy ismert annyira, hogy nem kellett egyáltalán közbeszólnom.

A várakozás a legrosszabb dolog a világon. Főleg akkor, amikor nem tudod pontosan, hogy mi vár rád. Csak annyit tudtam, hogy az orvos neve Mr. Parkernek hívják. Azt is megtudtuk, hogy középkorú és állítólag nagyon kedves, bár a nővér, aki ezt elmondta nekünk annyira nem volt az. Legalább három óra hosszán keresztül ültünk terhes, és kétségbeesett nők között, amikor végre én következtem. Szólítottak, mire felálltam de nem engedtem el Ace kezét.

 - Gyere be velem.

Láttam rajta, hogy teljesen lesápad. Értetlenül rázta a fejét, miközben megint a nevemet mondták.

 - Kérlek, kérlek én ezt nem bírom ki egyedül.

 - De nem mehetek...be.

 - Kit érdekel, mit mondanak?

Továbbra is szorosan fogtam a kezét, mire megadta magát és felállt. Elindultunk a nyitott kórterem irányába. Azt hittem rögtön elhányom magamat, elfehéredtem és megtántorodtam, elakartam futni, nem bírtam tovább. De Ace erősebben fogta a kezemet és szó szerit behúzott,  vagyis behúzott volna de megállította a nővér.

 - Ön is segítségre szorul?

Végigpillantott rajta, mire a nőre szegeztem a tekintetemet, elfutotta a méreg.

 - Hozzátartozó, szeretném ha bejönne.

Fintorgott, majd ráparancsolt a barátomra, hogy álljon meg a függöny mögött én pedig besétáltam. Mr. Parker mosollyal az arcán fogadott, kezet nyújtott, bemutatkoztam majd hellyel kínált. Láthatta rajtam, hogy mennyire félek, mert óvatosan kérdezgetett, igyekeztem addig húzni, ameddig lehetett, de az idő igencsak véges volt, így sort kellett keríteni a kellemetlen részre is. Furcsa volt, mert a kedélyes hangnem akkor sem változott, amikor elkezdett vizsgálni. Én összeszorítottam a fogamat és egy jó negyed óra múlva már ismét rajtam volt a nadrágom és a széken ülve feszültem figyeltem.

 - Behívjuk az apukát is?

Értetlen fejjel néztem az orvosra, aki láthatóan kissé megzavarodott.

 - Az úriember, aki kint ül, nem a..?

Végre leesett, több dolog is egyszerre. Egyrészt, hogy Acet az apjának nézte, másrészt ha van apa, akkor van baba is. Sűrűn kezdtem pislogni, miközben a plafon felé fordítottam a tekintetemet. Közben az orvos felállt és szólt Acenek, hogy jöjjön be. Odasétált mellém, majd leguggolt és megfogta a kezemet. Én szorítottam, miközben a könnyeim kicsordultak.

 - Nos...

Mr. Parker láthatóan zavarban volt, nem tudta melyikünkhöz beszéljen, végül aztán Acet gondolta az érettebbnek és annak aki észnél volt, úgyhogy neki kezdte el mondani a diagnózist.

 - A kis hölgy tényleg várandós, a magzat nagyjából, arra tippelek az elmondottak alapján pedig szinte biztos, hogy a hetedik hétben van. Ami azt jelenti, hogy még elég pici. Látva, ezt a helyzetet, talán el kellene gondolni a lehetőségeiken. Orvosként nem tanácsolhatok ilyet, csupán tájékoztathatom, hogy az abortuszt el lehet még végezni, bár megvannak a maga hátulütői. Ugyanakkor szeretném ha további vizsgálatokat végeznének, úgyhogy írok is beutalót ultrahangra.

Aggódva járt a szeme kettőnk között, végül odaadta Acenek a papírt. Láthatólag kényelmetlenül érintette a szituáció, bár mintha nem ez lett volna az első eset. Továbbra is fogta a kezemet, miközben kisétáltunk és odaadtuk a nővérnek a papírt aki átirányított minek a harmadik emeletre. A fertőtlenítőszag keveredett a mosatlan ruháéval, néhol megcsapott egy-egy csokor virág félreismerhetetlen illata. A második emelet csak kórtermekből állt, úgyhogy volt élmény bőven. Mire felértünk az emeletre már émelygett a gyomrom, úgyhogy amíg vártunk vettünk az automatából egy-egy csokit és vizet. Nem kívántam, de mivel Ace szúrósan méregetett, inkább megettem és meglepő módon igaza lett. A víz lenyugtatott, a csoki pedig minimális endorfint juttatott a szervezetembe.

 - Nem akarom megtartani.

Jelentettem ki egyik pillanatról a másikra. A barátom felvonta a szemöldökét, megvárta, míg elmegy mellettünk egy középkorú házaspár és elfintorodott.

 - Nem tudnám felnevelni, érted? Most töltöm be a tizennyolcat, egy étteremben mosogatok délutánonként, a szüleimre nem számíthatok.

 - És Tyler?

Na hát egészen eddig ő nem jutott eszembe. Nem tudom miért nem, talán túlságosan el voltam foglalva a saját nyomorommal. Ittam egy korty vizet, időt hagyva magamnak, hogy alaposan megfontolhassam a választ, jobban mondva, inkább, hogy normálisan tudjam megfogalmazni.

 - Tyler ebből most kimarad. Mindenkinek az lesz a legjobb.

Bólintottam, csakhogy nyomatékosítsam a szavamat, a nevem hallatára pedig feltápászkodtam a kényelmetlen padról és elindultam be a vizsgálóba. 

Chapter 7

Kate szavai még akkor is visszhangzottak a fejemben, amikor már kint ültem a többiekkel a tűznél és figyeltem, hogy vágják magukat csatak részegre a rockerek. Bár én nem voltam képes lenyelni egy korty alkoholt sem, hiába próbálták rám tukmálni, azért örültem, hogy a többiek jól érzik magukat. Brian és Miguel rendesen felöntöttek a garatra, ők beállva a rockerek mellé egymással karöltve énekeltek egy Nirvana számot és Ace, bár jó barát akart lenni, úgyhogy nem mozdul el mellőlem, igazából nem velem foglalkozott. Letelepedett mellé Monic, egy vörös hajú lány, akivel ősztől egy egyetemre fognak járni. Nem hibáztattam érte és nem róttam fel neki, tudtam, hogy tetszik neki egy kicsit a lány és ha ezzel sikerül rájönnie valamire vele kapcsolatban, akkor már megérte. Na meg, így én is egyedül lehettem a kusza gondolataimmal. Próbáltam visszaemlékezni arra, hogy mikor jött meg utoljára, de esküszöm fogalmam sem volt. Az elmúlt hetekben leginkább kívülről szemléltem magamat, keveset aludtam, szinte a kávé tartott életben és annyit dolgoztam, amennyit nem szégyelltem. Az pedig elég sok volt. De biztos voltam benne, hogy feltűnt volna, ha valami, ami minden hónapban van, egyszer kimarad. Ettől függetlenül azonban nem hagyott nyugodni a gondolat, szinte hallottam, hogy valaki, ismeretlen, monoton ütemre suttogja a fülembe, ami végül egyre-egyre hangosabb lesz. 

 - Sétálok egyet.

Jelentettem be, igazából a nagy semminek. Ace csak bólintott, túlságosan el volt foglalva, a másik oldalam üres volt, úgyhogy megtámaszkodtam magam mellett és lassan felkeltem. Igyekeztem nem a szokásos tempómban létezni, mert féltem, hogy megszédülök, elesek vagy a legrosszabb, megint hányok. De semmi bajom nem volt, sőt, ahogy eltávolodtam a tűztől egyre inkább kitisztult az agyam. Összehúztam magamon a dzsekimet és összefűzve a karjaimat magam előtt ráérősen sétáltam a faházak között. Nem egyszer kellett azonban sietősebbre vennem a dolgot, mert egy-két idióta úgy gondolta, hogy a szabadban a szex is jobban megy, így többször botlottam bele éppen vadul smároló párokba, vagy nem párokba. Lassan kezdtem torkig lenni vele, mert amíg én épp elveszítettem ennek a lehetőségét, addig körülöttem mindenki rátalál.

 - Min gondolkodsz?

Csak futólag pillantottam oldalra, ismertem a hang tulajdonosát. Tyler ugrott ki két faház közül, amikor meglátott, csak úgy futólag odaintett az éppen elsuhanó fekete hajú lánynak, tudtára adva ezzel, hogy velem akar tartani. A lány nem tűnt csalódottnak, vigyorogva szaladt vissza a táborhelyünk felé én pedig ciccegve égnek emeltem a tekintetemet. Annyira jellemző. Vajon hány lány fogja még rajtam kívül bevenni? A srác hozzám igazította a lépteit, könnyedén felvette a lassú tempómat és nem szakított meg a gondolkodásban, nem haragudott amiért nem válaszoltam, úgy láttam neki is jólesik a hallgatás, így csöndesen sétáltunk egymás mellet, egészen addig amíg el nem értük a tábor végét. A kerítés mögött egy medencét fedeztünk fel és bár ki volt világítva, alig volt benne víz és azt is már teljesen belepte az alga, a tetején szomorúan úszkált néhány műanyag pohár, sörös doboz és cigarettacsikk. Követtük a kerítést, egészen addig amíg meg nem találtuk a bejáratot a medencéhez, mikor pedig ott voltunk Ty kinyitotta előttem én pedig beléptem a fényáradatba. A félhomály után kissé hunyorognom kellett, de hamar megszokta a szemem. Ott aztán a medence széléhez sétáltam és a lábamat a víz fölé lógatva leültem. Tyler leült mellém, tisztes távolságot tartva, majd előhúzta a kabátja zsebéből a cigarettásdobozát, először felém nyújtotta, mikor pedig megráztam a fejemet csak vállat vont és rágyújtott. Ráérősen szívta be a füstöt, majd csinos kis karikákban eregette ki. Szórakozottam néztem, ahogy szétfoszlanak és akaratlanul is rámosolyogtam.

 - Nem fogsz elmondani nekem semmit mi?

A mosoly vigyorrá szélesedett és megráztam a fejemet. Eszemben sem volt beavatni őt a kételyeim közé, mert ha egyáltalán felmerül annak a lehetősége, hogy tényleg, esetleg, talán igaz az, amit Kate mondott, akkor most azonnal belefullaszt a medence büdös, állott vizébe, én pedig nem ilyen halált szeretnék. Bár, ha tényleg baj van, akkor inkább haljak meg most.

 - Nem úgy terveztem azt a hétvégét Hazey. Rájöttem, hogy nem passzolunk és én amúgy is elmegyek, hiszen ismered a terveimet. De szeretném, hogyha barátok maradnánk, mert jó fej csaj vagy. Tudom, hogy ezt már elmondtam egyszer, de akkor lehánytál, ami nem számított a legjobb reakciónak és én szeretném tudni, hogy ez így neked oké-e?

Nem néztem rá, a vízen úszó csikk sokkal érdekesebb volt. Lassan bólogattam, pedig igazából fel sem fogtam mit mondott, aztán ráemeltem a tekintetemet és halványan elmosolyodtam.

 - Rendben.

Fura volt búcsúzkodni. Mert tudtam, hogy az volt. Mármint, ez a duma a barátsággal meg, hogy legyünk jóba, csak azt akarja elkerülni, hogy esetleg miatta vágjam fel az ereimet. Egyébként egy csöppet sem érdeklem sem én, sem pedig a barátságom. Ezt a szeméből is ki tudtam olvasni, de nem akartam vele veszekedni, ez így volt jól, elfogadtam. De nem akartam tovább a társaságában, vagy úgy egyáltalán a közelében lenni. Úgyhogy felpattantam, megvártam amíg ő is így tesz és visszamentünk a táborba. Volt, aki időközben elment lefeküdni mivel holnap délelőtt indultunk, voltak akik még bírták, azonban akadtak olyanok is, akik a tűz mellett aludtak. Szó nélkül indultunk meg Tylerrel két különböző irányba. Ő vissza a barátaihoz, én pedig be a szobámba. Nem akartam senkit sem látni.

A másnap egész simám ment. Reggel kihánytam magamat, pakoltam magamnak vizet a hazaútra, amit Miguel ivott meg. Mindenki búcsút vett a másiktól a suli előtt, én pedig hazaindultam Ace társaságában. Végig be nem állt a szája, egyfolytában Monicról beszélt, meg arról, hogy elhívja randizni, futólag megkérdezte mit szólnék hozzá, majd rögtön összefűzte az egészet az egyetemmel és a bulikkal, utána jött a tanulás és a szülei.

 - ...és akkor kinyírom az összes halálfalót és véget vetek az ötödik világháborúnak. Na jó, te nem figyelsz rá, mi bajod van?

Észre sem vettem, hogy ugyanúgy ahogy tegnap, bólogattam, de kikapcsoltam a felesleges érzékszerveimet. Az éles kérdésre felkaptam a fejemet. 

 - Semmi.

A barátom fintorgott, majd morgott az orra alatt, de épp elég hangosan ahhoz, hogy én is halljam. Úgy éreztem felrobbanok. Nem bírtam tovább. Ő volt a legjobb barátom és mégis kitől kérhettem volna tanácsot, ha nem tőle? Visszahúztam a pulcsijánál fogva, majd elé sasszéztam elállva az útját.

 - Említettem neked a múlt hónapban, hogy megjött?

Nem voltam túl lányos csaj, az ilyen dolgokat simán ki mertem mondani, azonban Ace már a menstruáció gondolatától is agyérgörcsöt kapott, behúzta a nyakát és fintorgott. Láttam, hogy a lelki szemei előtt lezajlik a dolog és már épp megpróbálná kiejteni, hogy 'fujjjeznagyonundorítóhagydabba', felemeltem a kezemet. Megakartam akadályozni, hogy ilyen irányt vegyen a beszélgetést.

 - Ace, nem emlékszem, hogy megjött-e vagy sem.

Most már kezdett ciki lenni, mivel továbbra is fintorgott, úgyhogy felmordultam és megráztam a karjánál fogva.

 - Aceeee, felfogod amit mondok? Lehet, hogy terhes vagyok.

Szóról szóra elmondtam neki mindent ami Tylerrel történt, részletekre én sem emlékeztem, de szinte biztos voltam benne, hogy aznap este a biztonság volt az, amire a legkevesebbet gondoltunk. Láttam a barátomon, hogy ő is megvilágosodik és bár a fintor még mindig ott ült az arcán, lepillantott rám és értelmezte a helyzetet.

 - Szerintem, meg csak fáradt vagy. De ha ez megnyugtat vegyünk egy tesztet. 

Már el is indult visszafelé, amikor visszarántottam. Kis város volt és én nem akartam feleslegesen pletykákat elindítani. Csak nagy szemeket meresztettem Acere, hogy rájöjjön mire akarok kilyukadni, mire felnyögött elővette a telefonját és tárcsázott. Húsz percen belül ott volt értünk Miguel és, hogy teljes legyen a csapat hozta Briant is.

 - Szóval hová is megyünk?

Kérdezte teli szájjal a vörös. Nem igazán értettem, hogy miért élvezik azt, hogy autóval mennek a McDonald'sba, amikor konkrétan mellette lakta, de nem ez volta legalkalmasabb idő arra, hogy megvitassuk.

 - Hazel lehet, hogy terhes. 

Bökte ki Ace, mire Brian hátrafordult, a szájából kilógott egy adag sült krumpli. Ami ijesztőbb volt, hogy Miguel is így tett, könnyedén átgurultunk a másik sávba, de szerencsére a sokktól még a dudát is nyomta, úgyhogy a szembejövő autó már jó korán kikerült minket. S bár hallottam, ahogy elsuhanva mellettünk a sofőr  Miguel édesanyjának az egészsége felől érdeklődik, jelenleg senki nem akarta közölni vele, hogy: Köszöni szépen jól van, kitoloncolták az országból már vagy húsz éve. Nem, az én problémám teljesen megfagyasztott mindent.

 - Kösz szépen Ace. Igen, szóval menjünk a legközelebbi város szupermarketébe, kérlek.

Egész úton nagy volt a csönd, bár a levegő tele volt ki nem mondott kérdésekkel. Mindenki csöndben gondolkodott, én pedig főttem a saját aggodalmamban. Amikor megérkeztünk azonnal kiugrottam a kocsiból, nem foglalkoztam azzal, hogy jönnek-e vagy sem. Felmarkoltam egy kosarat és már mentem is az illatszer osztályra. Többször mentem már el a tesztek mellett, mindig röhögve figyeltem, ha valaki megállt előttük, szerencsétlenek, most viszont én voltam az, akit ki lehetett volna röhögni, főleg, mivel három  fiú is velem együtt bámulta a teszteket.

 - Hűű ez mi?

Kérdezte Brian, levéve egy rózsaszín tégelyes síkosítót, majd mikor elolvasta pontosan mire is való elpirulva visszatette a helyére.

 - Szerintem vegyünk három különbözőt. Nézd, ebbe három van. 

Magamban számolgattam mennyi lesz ennek az összege, Ace mintha olvasott volna a gondolataimban kirántotta a kezemből a kosarat és elindult a pénztárhoz. Én megvártam míg Miguel elolvassa, pontosan hogyan is kell használni a vibrációs gyűrűt majd kisétáltunk a kocsihoz, ahol már várt minket Ace. Mérges tekintete semmi jót nem jelentett. 

 - Hová lesz a menet emberek?

Félig angolul, félig spanyolul nagyon furán hangzott a kérdés, de mind megértettük, Ace közölte, hogy hozzájuk, mert a szülei vacsora partyn vannak  és csak holnap reggel érnek haza. Nem tudtam, miért haragszik rám ennyire, de egyszerre láttam csalódást, szomorúságot és haragot a tekintetében, ettől pedig még rosszabbul éreztem magamat. Amint megérkeztünk és Miguel leállította a kocsit kiszálltunk a kocsiból és elindultunk a sötét ház felé. Tényleg nem volt itthon senki, hárman el is indultunk Ace szobája felé, ő azonban a konyhába tartott. A srácoknak hozott a dugi sörből, az én kezembe pedig egy hatalmas dobozt narancslevet nyomott.

 - Én ezt nem iszom meg.

 - De már pedig megiszod.

Harag villant a tekintetében, ezúttal azonban álltam. Utáltam a narancslé savas, keserű ízét, ami marta a torkomat, ezt pedig ő is nagyon jól tudta. De mivel nem akartam makacskodni, gondolván sokkal tartozom neki inkább fogtam és jó nagyokat kortyoltam belőle. Brian közben kibontotta a teszteket és a csomagolásukat nézegette. 

 - Le fogod őket pisilni?

Felé pillantottam. Vajon tényleg ennyire burokban tartják a szülei? Egyre inkább kezdtem azt hinni, hogy három idegen sráccal ülök egy szobában a haverjaim helyett. Rápillantottam Miguelre, aki szintén a szemöldökét felvonva bámult Brianre, majd elsuttogott valami spanyol káromkodásszerűt. 

 - Na jó, kérem.

A narancslé gyorsan átment a szervezetemen, úgyhogy felkaptam az első dobozt, ami a kezem ügyébe került és már mentem is vele a fürdőbe. Gyorsan átfutottam a használati utasítást, majd miután pontosan végrehajtottam a benne leírtakat, visszapattintottam a kupakot a tesztre és leraktam a mosdóra. Folyattam a kezeimre a vizet, miközben bámultam a tükörképemet. Elég megviselt voltam. Ha most terhes vagyok, akkor mindennek vége az álmaimnak, a munkámnak, a kevéske társasági életemnek, meg alapjaiban dőlne össze a szaros kis életem. Nem lehetek az! Tuti, valami félreértés.

- Kijössz végre?

Ace kissé türelmetlen volt, kopogott az ajtón, úgyhogy elzártam a vizet megragadtam a tesztet és kicsapva a fürdő ajtaját a kezébe nyomtam a kis műanyagot. A másik kettő gyáván ugrott el tőle, miközben azt ordibálták, hogy ezt én bizony lepisiltam és Acenek le kell vágni tőből a karját, mert rohadt undorító. Mindössze a legjobb barátom nem szólt egy szót sem. Megkövülten bámulta a kék kupakos valamit. Miguel átnézett a válla fölött, majd rám pillantott.

 - A két csík az jó?

Ezúttal tökéletes volt angolja, vigyorgott is mellé, egészen addig amíg meg nem látta, hogy elfehéredek, hatalmasat nyeltem és segítségkérően pillantottam Ace felé, aki lassan felnézett rám és kiolvashattam a szeméből azt, amit hangosan is kimondott.

 - Nagyon nagy szarban vagy.