Chapter 8

Hirtelen minden olyan távolinak tűnt. Mintha a világ összemosódott volna előttem. Ha gyöngébb lettem volna, biztosan elájulok, de "hála" a neveltetésemnek, nem voltam apuci kicsi lánya, sőt, ami azt illeti semmi nem voltam. Pislogtam párat, vettem egy mély levegőt és türelmesen vártam, hogy a kép ismét kitisztuljon. Látni akartam a barátaim tekintetét, segítséget reméltem tőlük, de amikor kitisztult a kép a saját kétségbeesésemet láttam visszatükröződni. Arra gondoltam, hogy ez nem lehet igaz, talán valami elromlott és azért jelez pozitívat a teszt. Mielőtt még bárki bármit mondhatott volna megragadtam a másik két dobozt és bementem a fürdőbe. Hol nyeltem a csapból a vizet, hol pedig pisiltem. Legalább egy óra hosszán át voltam odabent. A teszteket továbbra sem mertem megnézni, mindössze csak kinyitottam a fürdőszoba ajtaján és beengedtem a kint pusmogó srácokat. Ott ültem a csap alatt, előttem a tesztekkel. Ők csöndben leültek mellém és bár ezernyi kérdést láttam a szemükben, voltak olyan jó barátok, hogy nem szóltak semmit. Csak ültünk a radiátornak dőlve. A szemüket végigvezették a katonás sorban rendezett teszteken. Kinyújtottam a nyakamat, hogy megnézzem őket, mint pozitív volt. Felsóhajtottam és a kezembe temettem az arcomat. Ace közelebb húzódott hozzám és óvatosan átkarolt, a lehelete simogatta a fejbőrömet és meglibbentett néhány szőke tincset.

 - Az nem lehet, hogy mind elromlott igaz?

Egy emberként fordultunk Brian felé, aki a kezében a sört szorongatva újra és újra végigpillantott földön heverő tárgyakon, amik azt hirdették, hogy terhes vagyok.

 - Te egy állat vagy.

Tehetetlenségemben elnevettem magamat és bár Ace nem tudott nevetni, Miguel velem tartott. Jólesett, hogy még ebben a helyzetben is megpróbáltak megnevettetni, bár a helyzet koránt sem volt nevetséges. Acenek igaza volt, nagy szarban voltam.

Hajnal egyet mutatott a telefon kijelzője, mikor Miguel és Brian hazamentek, én azonban maradtam, továbbra is a fürdőszobában ülve. Elköszöntem tőlük, figyeltem, ahogy nagy ívben kikerülik a földön heverő műanyag eszközöket. Ace kikísérte őket, engem azonban marasztalt. Érezte, hogy most szükségem van rá, hogy valamiről beszélnünk kell, bár azt nem tudtam, pontosan miről is. Üres volt a fejem, egy épeszű gondolat sem akadt, amit megoszthattam volna vele. Mikor visszatért, kissé aggódva pillantott végig rajtam, majd a kezét nyújtva felhúzott és az ágyra ültetett. Gyakran aludtam nála, a szülei sokáig azt hitték, hogy a barátságunkból valami egészen más lett, de szó sem volt semmi romantikus érzelemről. Ő volt a  legjobb barátom, amolyan, ketten a világ ellen, csak kár, hogy a lázadást túl hamar befejeztük. Ettől függetlenül azonban továbbra is egy ágyban aludtunk. Végigdőltem, ő pedig ruhástól ledőlt a másik oldalra. Sokáig néztük egymást, szótlanul.

 - Mit fogsz tenni?

Láttam rajta, hogy nagyon kíváncsi. Soha nem került szóba ilyen közöttünk, a szex egy olyan téma volt, ami nagyon távolinak tűnt mindkettőnk számára. Én régóta lemondtam a szőke hercegről és ő sem volt eddig nagyon rajta a barátnő témán. Így legfeljebb az MTV adásaiból szedtük magunkra azt a tudást, amit a terhes tinikről tudtunk.

 - Először is talán el kellene menned orvoshoz, talán tényleg csak vaklárma.

Lehunytam a szememet, hogy még idejében visszafogjam az első kihulló könnycseppet. Felesleges volt bőgni, az egész helyzetet csak magamnak köszönhettem, most pedig számolnom kellett a következményekkel. Attól semmi nem oldódik meg, ha hisztizek, a hajamat tépem és sírok, ez amúgy is távol állt tőlem.

 - Kilenc tesztet pisiltem le. Vajmi kevés az esélye annak, hogy mind rossz.

Nem mertem hangosan kimondani, most, hogy az egész valósággá vált, már nem dobálóztam annyira könnyelműen a "terhes" szóval. Féltem, mert ha kimondom, akkor valóság lesz és a valóság jelenleg nagyon nagy szívás.

 - Nem tudom, a legjobb lenne ha most szépen felébrednék, és kiderülne, hogy ez egy álom.

Sóhajtott, aztán szórakozottan kisimította az arcomba lógó hajat. Hálásan mosolyogtam rá, bár közvetíteni tudtam volna a gondolataimat felé és akkor nem kellett volna hangosan kimondanom.

 - Azt hiszem holnap be kell mennem a kórházba. Ugye elkísérsz?

Csak bólintott, én pedig megfordultam és befészkeltem magamat az ölelésébe, ő pedig magától értetődően ölelt át, s bár mindketten úgy tettünk, mint akik alszanak, biztos voltam benne, hogy ő is virrasztott egész éjjel.

Másnap Ace édesanyja keltett minket. Furcsa, nem is hallottam, hogy éjszaka megérkeztek, pedig egy szemhunyásnyit sem aludtam. A legnagyobb nyugalommal lépett be a szobába, egyáltalán nem csinált abból nagy ügyet, hogy itt vagyok, ahogy eddig sosem tette. Pedig hétköznap volt és iskolába kellett mennünk. Helyette csak megterített nekem is és mire leértünk már kész volt a reggeli. Irigyeltem ezt a családi idillt, hiszen nekem soha nem jutott ki a reggeli kávé, vagy a tojásrántotta. Csak a cigiszag és az üvöltözés. Már a gondolattól is felfordult a gyomrom. Gyorsan összeszedtem a fürdőbe a teszteket és beledugtam a táskámba, majd lesétáltunk és leültünk az asztalhoz. Reggeli közben mindenféléről beszélgettünk. Hagytam, hogy a Annie, a húga összerajzolja a kezemet filctollal és még abba is belementem, hogy elfecsegjek az apjával a politikáról. Ace apja nagyon komoly ember volt, vagy legalábbis annak tette magát, bankár lévén ő volt a kenyérkereső és elég jól éltek, az édesanyja így lehetett háztartásbéli és ezért senki nem illette egy rossz szóval sem, persze, nem az amerikai álom volt, de nekem mégis sokszor annak tűnt.

 - Elviszlek titeket az iskolába.

Pillantott fel az újság mögül, mi Acel gyors pillantást váltottunk, igazából eszünkbe sem volt ma iskolába menni. Felvontam a szemöldökömet, majd megköszöntem a kedves gesztust, de közöltem, hogy még be kell ugranom a munkahelyemre, a barátom pedig sűrű bólogatások közepette közölte, hogy elkísér. Senki nem gyanított semmit, megbíztak bennünk. Felkaptuk az iskola táskát és elindultunk az iskola felé, azonban útközben felpattantunk a buszra és elindultunk a kórház felé. Magánrendelés szóba sem jöhetett, az életben nem tudtam volna kifizetni. Izgultam, mert soha nem voltam még nőgyógyásznál, a gondolat, hogy valaki kitárulkozva lásson nagyon zavart és mire a pulthoz értünk már az egész testem remegett, annyira féltem. Acenek kellett kitölteni a kórlapot, én pedig mellette tördeltem a kezemet. Még szerencse, hogy ismert annyira, hogy nem kellett egyáltalán közbeszólnom.

A várakozás a legrosszabb dolog a világon. Főleg akkor, amikor nem tudod pontosan, hogy mi vár rád. Csak annyit tudtam, hogy az orvos neve Mr. Parkernek hívják. Azt is megtudtuk, hogy középkorú és állítólag nagyon kedves, bár a nővér, aki ezt elmondta nekünk annyira nem volt az. Legalább három óra hosszán keresztül ültünk terhes, és kétségbeesett nők között, amikor végre én következtem. Szólítottak, mire felálltam de nem engedtem el Ace kezét.

 - Gyere be velem.

Láttam rajta, hogy teljesen lesápad. Értetlenül rázta a fejét, miközben megint a nevemet mondták.

 - Kérlek, kérlek én ezt nem bírom ki egyedül.

 - De nem mehetek...be.

 - Kit érdekel, mit mondanak?

Továbbra is szorosan fogtam a kezét, mire megadta magát és felállt. Elindultunk a nyitott kórterem irányába. Azt hittem rögtön elhányom magamat, elfehéredtem és megtántorodtam, elakartam futni, nem bírtam tovább. De Ace erősebben fogta a kezemet és szó szerit behúzott,  vagyis behúzott volna de megállította a nővér.

 - Ön is segítségre szorul?

Végigpillantott rajta, mire a nőre szegeztem a tekintetemet, elfutotta a méreg.

 - Hozzátartozó, szeretném ha bejönne.

Fintorgott, majd ráparancsolt a barátomra, hogy álljon meg a függöny mögött én pedig besétáltam. Mr. Parker mosollyal az arcán fogadott, kezet nyújtott, bemutatkoztam majd hellyel kínált. Láthatta rajtam, hogy mennyire félek, mert óvatosan kérdezgetett, igyekeztem addig húzni, ameddig lehetett, de az idő igencsak véges volt, így sort kellett keríteni a kellemetlen részre is. Furcsa volt, mert a kedélyes hangnem akkor sem változott, amikor elkezdett vizsgálni. Én összeszorítottam a fogamat és egy jó negyed óra múlva már ismét rajtam volt a nadrágom és a széken ülve feszültem figyeltem.

 - Behívjuk az apukát is?

Értetlen fejjel néztem az orvosra, aki láthatóan kissé megzavarodott.

 - Az úriember, aki kint ül, nem a..?

Végre leesett, több dolog is egyszerre. Egyrészt, hogy Acet az apjának nézte, másrészt ha van apa, akkor van baba is. Sűrűn kezdtem pislogni, miközben a plafon felé fordítottam a tekintetemet. Közben az orvos felállt és szólt Acenek, hogy jöjjön be. Odasétált mellém, majd leguggolt és megfogta a kezemet. Én szorítottam, miközben a könnyeim kicsordultak.

 - Nos...

Mr. Parker láthatóan zavarban volt, nem tudta melyikünkhöz beszéljen, végül aztán Acet gondolta az érettebbnek és annak aki észnél volt, úgyhogy neki kezdte el mondani a diagnózist.

 - A kis hölgy tényleg várandós, a magzat nagyjából, arra tippelek az elmondottak alapján pedig szinte biztos, hogy a hetedik hétben van. Ami azt jelenti, hogy még elég pici. Látva, ezt a helyzetet, talán el kellene gondolni a lehetőségeiken. Orvosként nem tanácsolhatok ilyet, csupán tájékoztathatom, hogy az abortuszt el lehet még végezni, bár megvannak a maga hátulütői. Ugyanakkor szeretném ha további vizsgálatokat végeznének, úgyhogy írok is beutalót ultrahangra.

Aggódva járt a szeme kettőnk között, végül odaadta Acenek a papírt. Láthatólag kényelmetlenül érintette a szituáció, bár mintha nem ez lett volna az első eset. Továbbra is fogta a kezemet, miközben kisétáltunk és odaadtuk a nővérnek a papírt aki átirányított minek a harmadik emeletre. A fertőtlenítőszag keveredett a mosatlan ruháéval, néhol megcsapott egy-egy csokor virág félreismerhetetlen illata. A második emelet csak kórtermekből állt, úgyhogy volt élmény bőven. Mire felértünk az emeletre már émelygett a gyomrom, úgyhogy amíg vártunk vettünk az automatából egy-egy csokit és vizet. Nem kívántam, de mivel Ace szúrósan méregetett, inkább megettem és meglepő módon igaza lett. A víz lenyugtatott, a csoki pedig minimális endorfint juttatott a szervezetembe.

 - Nem akarom megtartani.

Jelentettem ki egyik pillanatról a másikra. A barátom felvonta a szemöldökét, megvárta, míg elmegy mellettünk egy középkorú házaspár és elfintorodott.

 - Nem tudnám felnevelni, érted? Most töltöm be a tizennyolcat, egy étteremben mosogatok délutánonként, a szüleimre nem számíthatok.

 - És Tyler?

Na hát egészen eddig ő nem jutott eszembe. Nem tudom miért nem, talán túlságosan el voltam foglalva a saját nyomorommal. Ittam egy korty vizet, időt hagyva magamnak, hogy alaposan megfontolhassam a választ, jobban mondva, inkább, hogy normálisan tudjam megfogalmazni.

 - Tyler ebből most kimarad. Mindenkinek az lesz a legjobb.

Bólintottam, csakhogy nyomatékosítsam a szavamat, a nevem hallatára pedig feltápászkodtam a kényelmetlen padról és elindultam be a vizsgálóba.