A hír, hogy Hazel Fuller igent mondott Tyler Abernathynek, futótűzként terjedt a folyosókon. Oly annyira, hogy mire kiértem a teremből, el a szekrényemig már Miguel és Brian is tudtak róla. Nem gondoltam volna, hogy az életem ennyi mindenkit érdekel...bár, miket is beszélek? Tyler Abernathy érdekel mindenkit, én csak a cselekmény tárgya lehetek, semmiképp sem a másik alanya. Ace a szünetben el is magyarázta, hogy miért is történik mindez.
- Mindenki tudott róla, hogy évek óta mindig ugyanazzal a kérdéssel traktál, mindig a szerdai biokémia előtt. Na már most, az első kérdés után még minden nőnemű be volt szarva, hogy remegve igent mondasz neki. De mivel nem szóltál semmit sem a második, sem pedig a harmadik alkalom után, úgy voltak vele, hogy az egész egy jó vicc, kvázi beépült suli mindennapjaiba. De most, hogy változás történt, hirtelen mindenkit érdekelni kezdett, megint.
Elismerően vontam fel a szemöldökömet, miközben a semmibe bólogattam bele. Magamban viszont azt találgattam, hogy mi a fene történt velem, hogy ennyi idő után mégis megszólaltam? Talán mert ez Tyler végzős éve? Mi van akkor ha ez az egész valami hülye vicc? Ennyire kitartó lenne? Hogy éveken át felteszi nekem ugyanazt a kérdést, csakhogy a végén megszívathasson? Ha arra gondolok amit Tylerről tudok a válasz mindenképpen igen lenne. A nap további két órája iszonyatos lassúsággal telt, főleg, hogy az órán is mindenki engem bámult. A nap végére már füzettel a fejem előtt mászkáltam, csakhogy elkerüljem a gyanús, méregető pillantásokat, eszembe se jutott volna, hogy egy ilyen apróságból a gimi mélyen tisztelt diáksága ilyen szintű pletykát csinál majd. Mikor kicsengettek az utolsó óráról szó szerint menekültem még a cuccaimat sem vettem ki szekrényemből, inkább lehajtott fejjel a bicikli mellett várakoztam. Szerencsére Ace most is észnél volt, elhozta a cuccaimat és a deszkámat. A terv az volt, hogy átmegyünk hozzánk Xboxozni, úgyhogy Miguel beült az öreg Fordjába, én pedig hazáig vontattam magamat a legjobb barátommal. Otthon aztán egészen belemelegedtünk a suli témába, miközben a képernyőn a varázslók és a törpék összecsaptak egymással.
- Tudjátok, ez tök igazságtalan..mármint, ha az életben egyszer nem úgy cselekeszem, ahogy mások elvárják, akkor már rögtön idióta vagyok és ki kell érte nézni? Valószínűleg amúgy is csak egy szívatás az egész és a haverjaival jót röhögnek majd nyolckor. Pontosan ezért nem fogok készülni.
- Én bármikor szívesen elviszlek randizni Haze, akár a bolygómra is.
Fogalmam sincs, ez honnan tört fel Miguelből, de biztos, hogy fél füllel se figyelt arra amit mondtam, helyette úgy püfölte a konzolt, mintha az lenne az ellenség. Közben Ace benézett a szekrényembe és végighajtogatta azt a néhány felakasztott felsőmet.
- Merre vannak a szüleid?
- Fogalmam sincs...
Láttam, hogy A alig láthatóan összevonja a szemöldökét. Számára ez mindig furcsa volt és valószínűleg még furcsa is lesz. Neki remek családja van, nővérrel és öcsikével, két egész szülővel, akik dolgosak és nem mellesleg imádják a kölyköket. Ő el sem tudta volna képzelni, hogy az apja vacsorára sört iszik, az anyja meg eltolt egy doboz cigit a tv előtt, majd lefekszik aludni. Néha a szánalom és a sajnálat kesernyés egyvelegét véltem felfedezni a pillantásaiban, de minden ilyesfajta beszélgetést csírájában elfojtottam. Nem akarom hallani, akkor sem, ha ez az igazság.
- Fél nyolc, legalább átöltözhetnél, vagy a rend kedvéért fésülködj meg.
Miért van az, hogy a haverjaimat sokkal jobban érdekelte ez a randi dolog, mint engem? Mérgemben lepausoltam a játékot és nem foglalkozva Miguel elégedetlen nyögésével Ace felé fordultam.
- Nem fog eljönni, kár a gőzért. Most pedig hagyd a cuccaimat és gyere játszani.
Ő azonban hajthatatlan volt, kiterített az ágyra egy fehér trikót és a biztonság kedvéért mellépakolta a fogkefémet, a fésűt és a szemceruzámat..csak ezután ült le mellénk figyelni a játék alakulását. Már épp nyerésre álltam amikor a digitál vekker nyolc órát jelzett. A hangos pittyegés mindannyiunkat megijesztett, Miguel azonnal leállította a játékot és az ablakhoz rohant.
- Sehol senki, talán az FBI letartóztatta. - Szegény, szegény naív Miguel.
- Vagy egyszerűen csak nem jön, mert az a világ rendje. Megtennéd, hogy visszaülnél, épp nyerni készültem.
Nyögtem fel elégedetlenül, de abban a pillanatban elhangzott három rövid dudálás. Ijedten pillantottam az ablakban lévőre, rögtön utána Acere.
- Ez nem lehet igaz...
Eldobtam a kezemben lévő konzolt és az ablakhoz lopakodva kinéztem. Egy öreg Jeep parkolt a házunk előtt, nem állította le a motort. Nem tudtam, hogy Tylernek milyen kocsija van, de biztos voltam benne, hogy ő az. Két lépéssel az ágyamnál termettem, felmarkoltam a kipakolt cuccokat és már rohantam is be a fürdőszobába, tíz perc alatt elkészültem, megmutattam magam a srácoknak akik tűrhetően igénytelennek tituláltak és már rohantam is le a lépcsőn. Kettesével szedtem a fokokat, az utolsó három lépcsőfokon pedig már levetődtem.
- Bezárom a házat, megteszitek, hogy kimásztok az erkélyen az igaz?
A választ már nem vártam meg, megragadtam a deszkámat, feltéptem az ajtót és a Jeep vezetőülése felé pillantottam. Tényleg Ő volt! Tyler tényleg eljött, teljes életnagyságban a kocsijával áll a házunk előtt. Lazán odasétáltam és megálltam az anyósülés ajtaja előtt.
- Késtél. - Igyekeztem laza maradni, de ő elröhögte magát.
- Csinos vagy...ha tudtam volna, hogy gyerekeket készülünk ijesztgetni a parkban valami kényelmesebbet veszek fel. Dobd hátra a deszkád és szállj csak be.
Ha nem moderáltam volna magamat, a meglepetéstől tuti eltátom a számat. De ahelyett, hogy kifejeztem volna a nemtetszésemet a középső ujjammal, bedobtam hátra a gördeszkát és beültem mellé.
- Nem tudtam, hogy Jeeped van. Azt hittem a Range..
-A Rover Blazeé, nekem nincs pénzem ilyenekre..bár, ha ma kaszinózunk egyet, még egy luxusautó is kinéz.
A főúton haladtunk végig, a hideg őszi levegő az arcomba csapott, a rádióból halk zene szólt és Tyler sem törte meg a csöndet. Nem kérdeztem hová megyünk, ő pedig nem mondta. Úgy voltam vele, legyen meglepetés, valami étteremszerűre gondoltam, esetleg egy meki, ha gyorsan le akar rendezni. De ahogy kifelé tartottunk a városból kénytelen voltam felé pillantani.
- Megtudhatom hová megyünk? - Nem akartam követelőzőnek hatni, úgy voltam vele, csak természetesen.
- Persze, mindjárt ott vagyunk és meglátod.
Ahogy elhallgattam ő már most jól szórakozott, de legalább nem hazudott. Két percbe sem telt bele, egy hatalmas látszólag elhagyatott gyárépület előtt álltunk meg. Tyler kiszállt majd benyúlva az ablakon kivette a fekete hátizsákját amiből meglepetésemre szintén egy gördeszka látszódott ki.
- Nem tudtam, hogy deszkázol.
- Hazel, szinte semmit nem tudsz rólam.
Félrehallottam, vagy tényleg kicsit száraz volt a hangja? Elindult a sötét épület felé, én pedig gyorsan melléértem, mert már soha senkinek be nem vallottam volna, féltem. Elhagyatott épület, betört ablakok, ódivatú kapu és rozsdás láncok. Pont mint egy horrorfilm. Ty a zsebében kotorászott, majd elővéve egy kulcscsomót, gyakorlott mozdulattal kereste meg rajta a lakatba illőt és kinyitja, korom sötétség...ellép mellőlem, hallom visszhangozni a lépteit, majd egy pillanat múlva fény gyullad és zene. Mindenfelé színes gömbök én pedig elképedve sétálok be. Nem üres gyárépület...hanem egy gördeszkapálya, méghozzá a Zone réglementée. Mindenki ide akart bejutni, aki deszkázott de jól őrzött titok volt. Elképedve néztem Tylerre aki széles vigyorral fogta meg a karomat és beljebb húzott.
- Mostantól te is titokgazda vagy, akkor jöhetsz ide, amikor csak akarsz.
Köszönetet akartam mondani, de nem tudtam, egyszerűen nem találtam a szavakat, lefagytam. Sok mindent gondoltam Tylerről, de kezdte bebizonyítani, hogy egyáltalán nem az, akinek látszik.
- Hazel, gyere már, legalább próbáld ki, azért hoztalak ide.
Ledobta a táskáját és mire feleszméltem már a rámpán volt. Ami azt illeti egészen jól deszkázott én mellette csak kis kezdő voltam, mert se időm, se helyem nem volt gyakorolni. Viszont én gyorsabb voltam, Ő meg sokkal több trükköt tudott nálam, így hát volt egymásnak mit mutatnunk. Sokat estem, de ez nem tántorított el, röhögtünk egy sort és az élet ment tovább. Ty próbált nekem néhány dolgot tanítani, de csak nagyon keveset sikerült elsajátítanom. Hosszú órák teltek el így, vagy legalábbis én annak éreztem, csak élveztem a helyzetet és nem törődtem senki mással.
- Gyere, mutatni akarok valamit.
Sóhajtott fel, majd elindult felém. Én épp a pálya közepén feküdtem, így hát mikor odaért felémnyújtotta a karját. Kicsit tétováztam, mire értetlenül felvonta a szemöldökét. Mivel azonban nem akartam kellemetlen helyzetbe hozni egyikünket sem elfogadtam a kezét és hagytam, hogy felhúzzon.
- Hová megyünk ?
Választ nem kaptam, de mivel nem engedte el a kezemet, gondoltam majd vezet, előbb-vagy utóbb úgyis meglátom. Egy olyan ajtón keresztül vezetett az utunk, amit eddig észre sem vettem, ügyesen beleépítették az egyik pályába. Onnan felfelé lépcsők vezettek, egészen fel a tetőre. Az első gondolatom legalábbis ez volt, mikor ismét kinyílt előttem egy ajtó beigazolódott a gyanum. A tetőn voltunk, ami régi, szebb napokat is látott bútorokkal volt tele. Volt ott vagy három kanapé, négy-öt fotel, puffok és kopott szőnyegek, falapokból összeeszkábált asztalok. Valami azt súgta, hogy a nyáron jó néhány hajnalig tartó bulit szerveztek itt a deszkások...ez pedig kissé zavarba hozott, mert irigységet éreztem.
- Adok egy pokrócot...
Ám ahelyett, hogy a kezembe adta volna, a hátamra terítette, majd úgy ahogy volt végigterült a poros szőnyegen és onnan vigyorgott fel rám.
- Na mi lesz Haze ? Ott fogsz állni egész éjszaka ?
Így hát, ha nem is tartottam jó ötletnek én is elterültem a szőnyegen, de nem mellé feküdtem, ahogy a legtöbb lány tette volna. Helyette úgy feküdtem le, hogy a fejünk volt egymás mellett, ennek hála kényelmesen szétvethettem a lábamat és a karomat, ugyanakkor hallottam a szuszogását is. Sokáig nem szólaltunk meg. Csak hallgattuk egymás egyenletes lélegzetét. De valamilyen okból kifolyólag beszéltetni akartam, mert nem tudtam róla semmit, még a hangját sem tudtam felidézni, pedig nem is olyan régen hallottam.
- Azt hittem, itt látni a csillagokat.
Kissé el voltam keseredve. Tyler mintha már várta volna, hogy megszólaljak, kicsit felém fordította az arcát és úgy válaszolt.
- Hát akkor most csalódnod kell. Pedig romatikus lett volna mi ? Nincs se hullócsillag, se kívánság. De ami azt illeti, ott megy egy repülő...hogy is van az a régi szám ? Képzeld azt, hogy hullócsillag és kívánj.
Nem bírtam, elnevettem magamat. Tényleg, mit is vártam ? Romantikus randit ? Nem, egyáltalán nem voltam az a lány, nem vártam semmit, egyszerű ténymegállapítás volt.
- Tudod...
Elkezdte, aztán abbahagyta. Olyan volt, mintha viaskodott volna magával, mintha nehezére esett volna kimondani azt amit gondol. Kereste a szavakat, aztán, mikor megtalálta az ég felé nyújtotta a karjait, mintha időt akarna nyerni.
- Nem tudok rólad semmit. Mondj magadról öt dolgot, és akkor én is mondok, de nem olyan hétköznapiakat, hanem...érdekeseket.
- Na persze, még csak az kellene..nem fogom kiadni magamat, hadititkok.
- Na jó, akkor majd kezdem én.
Ütemesen kezdett dobolni a hasán, gondolom épp azon agyalt, hogy miket mondjon magáról, pedig én tudtam volna kérdezi. A csöndet kihasználva azonban én azon kezdtem zakatolni, hogy mit is mondhatnék, hiszen nem tudok semmit, nem akartam kiadni magamat...ám ekkor.
- Na jó. 1, 8 éves korom óta nem látta az anyámat. 2, az apámnak roncstelepe van. 3, utálom a biokémiát. 4, éhes vagyok. 5, Ha minden jól megy jövő ősztől a Darthmouthon fogok tanulni.
Minden egyes újabb kijelentés után összébb vontam a szemöldökömet. A végén pedig felkönyökölve néztem le rá. Egyszerűen nem akartam elhinni, hogy igazat mond, kerestem rajta annak a jelét, hogy hazudik, de nem találtam. A tekintete tiszta volt, mosolygott, az ajkai azonban nem..azok komolyak maradtak. Számtalan kérdés fogalmazódott meg bennem, de nem lett volna illendő egyiket sem feltenni, így hát csöndben visszafeküdtem.
- 1, nem szeretem a sulit. 2, természetes szőke vagyok. 3, az én apám munkanélküli, hacsak a pohár emelgetése nem számít munkának. 4, nem tudom mi akarok lenni, de szeretnék tovább tanulni. 5, nem gondoltam volna, hogy ma eljössz.
A szemem sarkából figyeltem, hogyan reagál, de mozdulatlan maradt, az eget bámulta, majd kisvártatva ő is felült és a válla fölött lenézett rám.
- Olyat is tudnál mondani, amit még nem tudok ?
Meglepődve néztem rá, kicsit tartottam attól, hogy túlságosan átlagos kijelentéseket teszek, de nem gondoltam volna, hogy ennyire sütne rólam mindez.
- Majd gondolkodom rajta.
- Helyes.
Mindkettőnk szeme ugyanabban a pillanatban szűkült össze, figyelmen kívül hagytuk a benne rejlő ígéretet, hogy még találkozni fogunk.
- Ideje lesz, hogy hazavigyelek, nem lenne jó ha rajtakapnának.
Oh, ha tudná, hogy az én szüleimet mennyire hidegen hagyja az, hogy merre kószálok, vagy mikor érek haza. De azért belementem, bólogatva felkeltem és együtt visszaindultunk a kocsihoz. Türelmesen vártam amíg lecsukja a villanyokat és bezárja az ajtót. Hazafelé szintén csöndben voltunk, mindketten emésztgettük a ma estét.
- Köszi az estét.
Becsuktam magam mögött az ajtót és lehajoltam, hogy az anyósülés ablakán keresztül találkozhasson a tekintetünk. Válaszképp csak bólintott, és felbőgette a motort.
- Az ablakon keresztül mássz be, kár lenne miattam veszekedni az anyáddal.
Újra és újra meglepett. Már épp kérdezni akartam, hogy honnan a fészkes fenéből tudja, hogy inkább használom az ablakomat, mint az ajtót, de elvágta a további beszélgetést.
- Jó éjt Hazey. Álmodj szépeket.
