Chapter 1.

 A szerda, amit biztosan bekarikázok a naptárban...

Unalmas, őszi napnak néztünk elébe, az egész pontosan olyan nap volt, mint a többi, semmilyen. Elnyűttem bújtam vele a kedvenc pulcsimban, majd húztam fel az utolsó tisztán maradt szakad fameremet. Lesétáltam a nyikorgó lépcsőn, bele egyenesen a balhéba. Apám már kora reggel piás volt, vagy korán kelt, vagy ami valószínűbb le sem feküdt. Nem pazaroltam arra a hangomat, hogy köszönjek nekik, inkább igyekeztem láthatatlanul besurranni a konyhába, hogy valami reggeli után nézzek. Kíváncsian nyitottam ki a hűtőt, de nem meglepő módon teljesen üres volt, illetve hazudok, egy megviselt tejes doboz árválkodott benne, egy x-el a tetején, még én rajzoltam rá, nagyjából két hete. Nem kellene meglepődnöm, ha én nem rakok bele semmit, ez bizony üres marad. Hangosan csapom be a hűtöt, de ez a kinti üvöltözést egyáltalán nem zavarja meg, ahogy az sem, hogy felveszem a cipőmet és a baseball sapkámat, majd a deszkám után nyúlva kinyitom az ajtót.
- Elindultam...nem jövök vissza soha többet.
Mondom köszönésképp, de a válasz most is, mint mindig elmarad. Ledobom a deszkát, majd ráállva ellököm magamat. Ráérősen haladok, még rengeteg idő van az első óráig. Ace már az ajtójuk előtt vár, úgy tűnik az ő reggele sem telhetett szebben, mint az enyém. Ez viszont nem akadályozza meg abban, hogy vigyorogva felemelje a kezét, amikor meglát befordulni a sarkon.
- Egy újabb nap a pokolban.. - Sóhajt fel szenvedően.
Köszönés helyett ez megteszi.
-Még két év, és léphetünk.
Ez a beszélgetés nap mint nap lejátszódik kettőnk között már az első nap óta. Ace volt a legjobb barátom, már első osztály óta, amikor miattam kellett levágni a haját, mert összekentem folyékony ragasztóval a barátságunk végleg megpecsételődött. A mai napig emlegetjük, pedig nem haragszik érte, hiába szívott miatta sokat, ugyanis Kayleanne azt terjesztette, hogy tetves, pedig pontosan látta mi történt. Acet azóta tetvAcenek csúfolták, és némelyik sötét beszűkült idióta  a mai napig élcelődik rajta.
- Hozd a bringát elkésünk.
Lököm meg szórakozottan a vállát, de mielőtt még elindulunk lerendezzük a titkos kézfogásunkat. Miután mindketten a földre köptünk Ace felnyitja a garázs tetejét és kitolja a viselős biciklijét.
- Kapaszkodj Haze...
Mire észbe kapok már el is indul, így röhögve hajtok utána és az utolsó pillanatban belekapaszkodok a bicaja hátuljába.

xxx

- Egy újabb nap a pokolban..
Úgy tűnik a társaságunknak szívesen él ezzel a szóvirággal, ugyanis amint megállunk a biciklitárolónál, Brian bánatos sóhajjal tudatja velünk, hogy utál élni miközben dob egyet a hátán lévő hitáron.
- Na mi történt? Milyen volt a tegnapi randi?
Brian állandóan randizik, legalábbis ő annak hívja azt, hogy éjszakánként a Chatrouletten adja elő a számait az arra tévedőknek, akik előszeretettel nyomják tovább, de egy lány, akinek állítása szerint nem volt webkamerája megdicsérte a gitáros lovagunkat. Skypeon tudtak volna beszélgetni, az időeltolódás miatt hajnal 5-re beszélték meg a cyber randit, Brian pedig egész este erre készült még a haját is megmosta.
- Ne is mond, felültetett.
- Ahh, nagyon sajnálom. Miguel?
Tényleg sajnáltam, mert mindentől eltekintve nagyon tehetségesnek tartottam őt, jó zenét játszott, csak réteg zene volt, amire a korosztályunk igénye szerint készült. Ő lázadó volt...csöndes lázadó...
- Miguel a bolygóján.
Mutatott Ace a kicsivel távolabb lévő negyedik kerekünkre. Miguel szülei illegális bevándorlók voltak Mexicóból, őket kitoloncolták, de a porontyuk maradhatott, mert már itt született.  A közeli egyetem campusán lakik és az érdeklődése igencsak ínyenc...állítása szerint napi kapcsolatban van a földönkívüliekkel. Ettől eltekintve azonban baromi okos, bármit kiszámol fejben és nincs kérdés amire ne tudná a választ. Hát, így vagyunk mi négyen, az összetartó banda, bár Briant és Miguel a gimi első napján csapódtak hozzánk, mivel nem volt hová menniük.
- Srácok folytatnám tovább ezt a mélyre szántó beszélgetést, de sajnos politológiám lesz.
Erőteljesen ráléptem a deszkára, amit eddig szórakozottan tologattam a lábammal, majd égnek emelt tekintettel elindultam befelé a pokol sötét barlangja felé. Pedig nem voltam az a fajta lány, akit kinéznek, vagy csúfoltak volna. Mindenki az "oké" kategóriába sorolt, tehát úgy mentek el mellettem, mint a sárga iskolabusz mellett. Én azonban mégis frusztrált voltam, így amilyen gyorsan csak lehet bevágtam a deszkámat a szekrényembe és szét sem nézve indultam el a suli keleti szárnya felé, hogy hallgathassam ahogy Mr. Baker Obama elnököt szidja.
A fiúkkal legközelebb ebédszünetben találkoztam, a szokásos helyen ültek, az üvegablakok mellett, mivel későn érkeztem az algebra miatt gyorsan ledobtam a táskámat Miguel mellé és már rohantam is a pult felé. A szemem kopogott az éhségtől. Jobb esetben ez az egyetlen alkalom, amikor normális ételt vehetek magamhoz, így hát kihasználtam. Alaposan megpakolt tálcával tértem vissza, befurakodtam a helyemre és már bontottam is ki az alufóliába csomagolt rántott húsos szendvicset.
- Hello Lily.
Köszöntem a pad szélén kuporgó rockerlánynak, aki valamilyen titokzatos okból az első naptól velünk ül, de soha egy szót sem szól hozzánk, nem eszik...még csak nem is pislog. Csak bámul előre. Az a szóbeszéd járja, hogy Lily boszorkány és sokan inkább kikerülik a folyosón, mielőtt patkánnyá, vagy földigilisztává változnának.
- Meglehet tenni a téteket.
Miguel egy jó adag félig megrágott sültkrumplit köpött elém beszéd közben, mire elfintorodtam és a szalvéta szélével próbáltam odébb lökdösni, mielőtt végleg elmegy az étvágyam.
- Még mindig fogadtok erre? Szánalmasak vagytok.
Morogta Ace maga elé és az igazad megvallva engem sem túlságosan szórakoztatott, mivel a fogadás tárgya én voltam, úgy, mint minden szerdán.
- Fogadjunk, hogy Tyler Abernathy ma is megkérdezi. Te pedig Haze, szokásodhoz híven vágsz egy pofát, aztán egy halk tökmindeggyel otthagyod.
A szemem sarkából láttam, hogy Lily felém pillant, valamiért ez a téma őt is érdekelte. Tyler Avernathy mindenkit érdekelt. Mérgesen haraptam el a zsömlémet, alaposan megrágtam, ittam egy kortyot csak azután válaszoltam, vagyis válaszoltam volna, ha Ace nem folytja belém a szót.
- Nem tudom miért fogadtok erre állandóan. Hülyeség.
Összegyűrte az alufóliát és az asztal közepére dobta. Követtem a tekintetemmel és megengedtem magamnak, hogy elgondolkodjak picit. Tényleg. Miért fogadnak erre állandóan? A második hét óta, mióta idejárunk, minden szerdán megejtjük ezt a beszélgetést, ennek pedig egy oka van. Tyler Abernathy és én Hazel Fuller már két éve egy biokémiára járunk, ja meg persze ott van Tyler legjobb haverja és Ace is, de ez a történet szempontjából lényegtelen. Ace és én általában előbb ott vagyunk mint bárki más, mert leghátul szeretünk ülni. Már elhangzik a figyelmeztető csengő. És akkor jön Tyler és Blaze. Tyler rámnéz, kacsint egyet - amit szigorúan mindig a bal szemével tesz meg - aztán megkérdezi nem mennék-e el vele randizni, de választ nem vár, csak összeröhög a haverjával és levágódik a mellettünk lévő padhoz, de nem néz rám többet, mintha mi sem történt volna. Persze nekem sem esélyem, sem bátorságom válaszolni, így általában játszom a lazát, nevetek és a vállamat vonogatom. Nem különösebben vagyok oda a hozzá hasonló fiúkért. Persze, helyes meg minden, de tipikus menő srác, aki menő, rózsaszín lányokkal szokott játszani...bár igaz, soha nem terjedt el a pletyka, hogy barátnője lenne, ami azért fura.
- Brian, úgy érzem ma nem fogja megkérdezni.
Kontráz rá Miguel, ami kiránt az ábrándozásból.
- Ace, lépjünk...mindjárt csöngetnek.
Megragadom az üdítős üvegemet és otthagyom a többieket, válasz és reakció nélkül. Az én nyomorom szórakozni és fogadni baromira nem vicces. Ace csöndesen sétál mellettem. Mikor megérkezünk a biokémia terembe leülünk a megszokott helyünkre, unottan csavargatni kezdem a hajamat, mintha izgulnék. Azon kapom magamat, hogy még a kezem is remeg. És akkor...abban a szent pillanatban belép Tyler Abernathy az ajtón, ledobja a kapucnit a fejéről, lezseren a zsebébe süllyeszti a kezeit és körül se nézve elindul az asztala felé. Helyet foglal, ezúttal egyedül van, és nem szólal meg. A gyomrom egy pillanatra összeszűkül de nem merek oldalra nézni. Miguelnek igaza volt, nem fogja többet megkérdezni. Üres tekintettel bámulok előre, fogalmam sincs miért zavar ez engem annyira, amikor évek óta már hozzászokhattam volna. Aztán meghallom a csöndes röhögést.
- Haze, mit szólnál egy randihoz?
Alig láthatóan billentem oldalra a fejemet, a szemem sarkából látom, hogy röhög. Fogalmam sincs honnan de bátorságot merítek, megtámaszkodok az asztalon és felé fordítom a fejemet.
- Este nyolc, gyere értem és ne késs el.
Elégedetten vigyorodok el, aztán egy rakás értetlen tekintettel találom szembe magamat. A csoporttársaim, akik már hozzászoktak a szótlanságomhoz mind engem bámultak...Tyler Abernethy pedig...elégedetten vigyorog.