Chapter 5

Sziasztok!

Huh, nagyon régen írtam, kicsit elhanyagoltam a dolgot, de mivel rákérdeztek, hogy mikor folytatom a történetet, úgy döntöttem, hogy folytatom. :) Úgyhogy ezt az extraaa hosszú fejezetet Tímeának ajánlom, aki rádöbbentett arra, hogy talán írnom kellene. :D Jó szórakozást csajszik és leljétek benne örömötöket!

A hétvége úgy repült el, hogy mire észbe kaptam, már vasárnap délután volt. Fogalmam sem volt, hogy csinálta, de Ty mellett repült az idő. Pedig semmi említésre méltót nem csináltunk. Beszélgettünk, hülyültünk, elmentünk csónakázni, ami romantikus helyett inkább bénára sikerült, mert a motor alig akart beindulni, félúton pedig le is állt, úgyhogy evezhettünk visszafelé. Ezen kívül azonban leginkább csak nevettünk. Olyanok voltunk, mint két régi haver, akik ezer éve nem találkoztak. Talán mondanom sem kell, ez megrémített, mert Ő semmi jelét nem mutatta annak, hogy többet érezne irántam, mint barátság. A péntek estéről mélyen hallgattunk, pedig akárhányszor csak erre gondoltam beleremegett a gyomrom, vasárnapra azonban inkább már a hányinger fogott el tőle. Ez olyan igazságtalan! Úgy tett, mintha meg sem történt volna. Együtt aludtunk, de egymásnak háttal, ráadásul szombat éjszaka valami istentelenül horkolt, úgyhogy elég kiábrándító volt a dolognak ez az oldala. Nem értettem, hogy miért viselkedett így, de egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy az a fajta srác lenne, aki csak úgy átgyalogol egy lányon. De egyre inkább úgy éreztem, hogy tényleg ez a helyzet. Volt egy jó esténk, és ennyi. Persze, én szívesen elmondtam volna neki, hogy ez nekem sokkal többet jelentett, de nem tettem, mert nem éreztem helyénvalónak.

 - Indulhatunk?

Kiabált fel már az ajtóból, úgyhogy gyorsan felpattantam az ágyról, felvettem a kockás ingemet, a baseball sapkámat a fejembe húztam és megragadva a táskámat szótlanul húztam ki mellette az ajtón. Nem néztem rá, de éreztem, hogy jót mulat a dolgon, ettől pedig még jobban fájt. Hazafelé csöndesen voltunk, néhány szót váltottunk csak, azt is jelentéktelen dolgokról. Hirtelen már az is hihetetlennek tűnt, hogy olyan jól éreztem magamat vele. Ki ez a srác? Azt hiszem, a kérdés jogos volt.

Mikor hazaértünk lustán leállította a motort és felém pillantott, kezeit hanyagul támasztotta a kormányon és a szemében játékos fény csillant. Nem szólaltam meg, csak bámultam vissza rá értetlen képpel. Mire ő megköszörülte a torkát, kénytelen volt megszólalni.

 - Jó volt a hétvége.

 - Igen. Köszönöm szépen. Még egyszer.

Bólintottam, majd mielőtt még túl ciki lett volna a helyzet kipattantam a kocsiból és kicsit erősebben csaptam be az ajtót mint kellett volna, majd vissza sem nézve becsörtettem a házba. 

 - Hol voltál?

Förmedt rám az anyám, a szájában cigi lógott és épp valami mirelit kaját bontogatott. Érdektelennek tűnt, inkább mintha azért háborodott volna fel, mert hazaértem.

 - Neked is szia.

 - Ne pofátlankodj Hazel. Nem azért neveltek...

 - Azért neveltél, hogy majd idősek otthonába dugjalak az utca helyett..

Morogtam kelletlenül, majd hátat fordítva, nem foglalkozva az ordítással felcsörtettem a szobámba. Előkaptam a telefonomat és azonnal hívtam Acet. Valószínű, hogy várta a hívásomat, mert másfél csöngetés után fel is vette.

 - Élsz még? Hol vagy? Nem jelentkeztél! Megmondtam, hogy legalább írj! Mi van veled?

Mi a szar? Ma mindenki ordibálni akar velem? Nem bírtam tovább, a feltörő sírás elszorította a torkomat, és nem tudtam megszólalni, csak a fejemet csóváltam, mire nagy sóhajt hallottam a vonal túlsó végén. Bravó! Legalább felfogta.

 - Jaj Haze, annyira sajnálom. 

A hangja kissé színtelen volt, nem úgy tűnt, mint aki igazán sajnálja a dolgot, inkább olyannak aki számított rá, "én megmondtam" hangsúly volt. Ez pedig nem fair, rohadtul nem az. Hát milyen barát vagy te? Ám hiába letorkollni, nem ment. Nem tudtam megszólalni, csak rázni kezdtem a szabad kezemet, abban reménykedve, hogy kirázom a sírást is. 

 - Fél óra, a gördeszka pályán.

És lerakta. Komolyan rám rakta a telefont! Bőgve öltöztem fel, majd kipillantottam a sötét utcára, vissza az ajtóm felé és egy határozott mozdulattal felkaptam a deszkámat és kisurrantam az ablakon. Gyorsan ott voltam a pályán, volt időm még szánalmasnak érezni magamat, amikor megjött a legjobb barátom. Szótlanul leült mellém, és várt. Várta, hogy majd mondok valamit, azonban nem tudtam mit szólni, egyszerűen nem ment, mint ma oly sok minden. 

 - Azt hittem számítok...

Nyögtem ki végül, mire Ace beharapta a száját. Tuti, hogy valami klisét akart elpuffogtatni, de észbe kapott és idő előtt visszanyelte. 

 - Ő Ty. 

Hát igen, ezzel nagyjából minden el is mondott. Jót, rosszat, hideget, meleget.

 - Nem számít.

Nyögtem ki végül eltökélten, és duzzogva kitöröltem a szememből a könnyeket. Ennyi. Tényleg ennyi, nem óhajtok több időt erre a hülyeségre szánni. Igaz, elmeséltem a hétvégét, minden részletet, még a legpikánsabbakat is. Szótlanul hallgatott, a szeme sem rezzent. Számított erre és ezt el is mondta. Végül aztán csak jött a klisé, "Ez is hozzátesz ahhoz, aki leszel". Milyen hülyeség már ez?

Hétfő reggel tényleg olyan voltam, mint akit kicseréltek, bár belül fájt, úgy voltam vele, hogy nem hagyom meg neki az örömöt, hogy szenvedni lásson. Ez olyan  lányos dolog, előre feminizmus és társai! Ace nem hitte el, a többiek viszont igen, és ettől könnyebb volt az iskolában, mert úgy tettünk, mintha nem történt volna semmi. Én nem beszéltem róla, ők pedig nem kérdeztek. Ty kétszer is elment mellettem, először bepróbálta a varázskacsintást, de miután nem reagáltam le, utána már nem tett semmit. Hiába is vártam volna tőle egy minimális reakciót, nem kaptam. A telefonom egész nap néma maradt, olyan volt, mintha elvágták volna a dolgot. Bár titkon reménykedtem benne, hogy majd keres valahogy, de nem történt meg. Ahogy sem kedden, szerdán, csütörtökön és pénteken sem. A hétvégét Acenél töltöttem. Tanultunk az érettségire, bár még csak szeptember volt, jobb időben elkezdeni. Majd filmmaratont tartottunk. A szüleit nem zavarta, hogy itt lábatlankodom, tisztában voltak az otthoni helyzettel és nem egyszer felajánlották már, hogy örökbe fogadnak, de mindig röhögés lett a vége. Ez az én keresztem, nekem kell cipelni. Így hétfőn innen indultam suliba. Mielőtt azonban beérhettünk volna az óránkra a hangosbemondó recsegni, majd sípolni kezdett. Többen a fülükre szorították a kezüket, majd az igazgató köhintve beleszólt. 

 - Minden végzőst várunk az előadóterembe. MOST.

 Azonnal elindultunk az auditórium felé, ahogy rajtunk kívül még legalább másik hetven diák így tett. Nem volt nagy a suli, a bukási arány hatalmas, így nem sokan mondhatták el magukról, hogy ebben a félévben érettségizni fognak. Brian és Miguel már ott voltak, az első sorban ültek, úgyhogy leültünk melléjük és kíváncsian vártuk mi fog történni. Az emberek elcsendesedtek, nekem pedig megszólalt a telefonom. Idegesen kotortam ki a táskámból és miközben az igazgató beszélni kezdett, elolvastam az üzenetet.

"Mi van veled?"

Ty volt. Hát persze. Ő valahol leghátul ült, nem néztem hátra, inkább sóhajtva lentebb csúsztam a széken és odaadtam a fiúknak a telefonomat, hogy elolvashassák. Eléggé felhúzta őket a dolog, holott csak Ace tudott róla mi történt, ezek szerint fű alatt kipofázták a dolgot. Miguel hátrafordult és bemutatott egy nem túl kedveset mire Tyék bandájának, felbőgött, akár az állatok.

 - Hagyjad.

Rángattam le gyorsan, mert kezdett kellemetlen lenni, ugyanis Miguelt nem hatotta meg a felé érkező üres műanyag üveg sem.

 - Szóval, ha Mr. Suarez is helyet foglal, esetleg ismertetném miért is vagyunk itt, hogy  lehető leghamarabb kint tudjam magukat.

Mondta az igazgató hűvösen, a többség ezt elismerő tapssal jutalmazta, így az igazgató belekezdett a monoton dumába, aminek a lényege az volt, hogy most is, mint minden évben a végzősök (már aki akar) elmehet egy hétvégére össznépi táborozásra, hogy könnyes búcsút vegyünk egymástól. Ráadásként a szombati napon meglátogatjuk az ország egyik legnagyobb vidámparkját. Ha tábor nem is, a vidámpark azért felvillanyozott. Úgyhogy a nagy beszéd végén, amibe beletartozott az is, hogy tilos az alkohol, a drog és igen a fű is annak számít duma, feliratkoztunk mindannyian. Az egész végzős buli október közepén esedékes, addig kellett befizetni a költséget. Ahogy láttam, elég sokan feliratkoztak, igen, Ő is. De nem érdekelt, a barátaimmal akartam menni, jól érezni magamat. Még ha a társaság többi része nem is érdekelt. Brian és Miguel örültek, hogy végre egy végzős program, amire ők is hivatalosak, Ace viszont visszahúzott a kapucnimnál fogva.

 - Héé, van rá pénzed?

 - Ő, hát izé...

Erre nem is gondoltam. Basszus. A szüleimtől nem kérhettem, vagyis kérhettem volna csak nem kapok. Magamnak kellett hát megoldanom, de hetek óta nem voltam Stuartnal dolgozni. Mosogatni gáz, utáltam is rendesen, de mindig kaptam egy kis jutalmat.

 - Kifizetem neked, később meg megadod.

 - Nem, dehogy. Visszamegyek dolgozni, a helyemet senki nem töltötte még be.

Hát mégis ki akarna mosogatni egész délután, este és hétvégenként? Hát persze, hogy én! Agghr. Mindegy, így telt az elmúlt pár hét. Tanulás, munka, kevés alvás, munka, alvás a tankönyv felett, néhány elégtelen és néhány jó jegy. De be tudtam fizetni a kirándulást és maradt még pénzem arra, hogy elverjem. Az utóbbi hetek rohanásában egész jól sikerült elfelejtenem a Tyos dolgot, távoli emléknek hatott csak, ezzel együtt azonban sok minden másról is elfelejtkeztem...

A kirándulás reggelén korán keltem. A cuccaimat előző este összepakoltam, úgyhogy nem volt gond. A sporttáska készen állt az utazásra, én viszont kevésbé. Ugyanis baromi éhes voltam! Mivel ma reggel gyalog mentünk a suliba a nehéz táskák miatt, tettünk egy kitérőt a fánkozó felé, ahol vettem hat darab színes fánkot. Ace furcsa arckifejezéssel figyelte, ahogy örömtől csillogó szemmel veszem le a pultról a zacskót.

 - Nem is szereted a fánkot.

 - Hogy érted? Én imádom a fánkot!

Nem is igazán emlékszem, hogy szeretem-e a fánkot, de mire a suli elé értünk betoltam hármat, úgyhogy valószínűleg szeretem. A fiúk már ott álltak, ahogy a többiek is. Úgy tűnik mégsem jött mindenki, csupán negyven diák állhatott az iskola előtt. Picsák, rágógumizva és persze selfiezve, jött egy pár darab rocker akik a kora reggel ellenére söröztek...stb stb...szóval a klisék a mai napig nagyon is aktuálisak. Na és a lényeg, Oliver, Blaze és Ty nem felejtettek el jönni. Ők kicsivel odébb állva cigiztek és unott fejjel figyelték, ahogy a buszok behajtanak elénk, ugyanis három is volt belőlük. Mit sem törődve a többiekkel felszálltunk a legutolsó buszra, így együtt ülhettünk egy már piás, hatalmas társasággal, akik látszólag nagyon jóban voltak egymással. De legalább Tyék máshová ültek. 

Lassan indultunk el, én még eszegettem a fánkot, nem foglalkozva a többiekkel, miszerint kövér disznó leszek és társai. Amikor azonban Miguel elővette a barna papírzacskóban a tequilát már a gondolattól is felkavarodott a gyomrom.

 - Tedd el, mert mindjárt elhányom magamat.

A spanyol srác beleszagolt az italba, majd közölte, hogy "De hát, ennek nincs is szaga". A többiek is megszaglászták, és kollektíven úgy döntöttek, hogy hülye vagyok. Ami még vicces is lett volna, ha a hat órás út alatt nem lettem volna végig rosszul. Kavargott a gyomrom, Brian szerint zöld színem volt a szám meg annyira fehér volt, hogy hajaztam egy hullához. Így mondanom sem kell, boldog voltam, amikor végre megérkeztünk. Hatalmas füves, erdős terület tárult a szemünk elé. Ezek parcellákra voltak osztva, ahol első látásra tíz-tizenöt darab faház volt kör alakba elhelyezve.

 - Ez mekkora tré már!

Kiáltott az egyik sátánista (azt hiszem), aki félig kint lógott a busz ablakán. Meg kell mondanom, a többiek sem voltak épp oda. Sehol egy pláza, sehol egy bolt, wifiről meg szerintem még nem is hallottak. 

 - Remélem legalább áram van.

Nyafogtam kelletlenül, bár nekem nem azért kellett volna, hogy élesítsem a hajvasalót, egyszerűen csak emberi szükséglet volt. Miután leszálltunk a buszról az igazgató és másik öt kísérő tanár felolvasta kit hová osztanak be, majd ismertették a házirendet. Nincs alkohol, semmi gyúlékony és a hangoskodást is mellőzhetnénk. Na persze...nyilván. Mindenki elindult a faház felé, ahová a biztonság kedvéért kiírták a lakók nevét. Természetesen nem lehettem egy helyen a fiúkkal, de legalább nem volt annyira klisés a dolog, hogy egy rakás ribanccal kellett laknom. Sőt, egész jó volt, két lány akiket ismertem biokémiáról és egy harmadik, aki még a nevét sem volt hajlandó elárulni. Mire kipakoltunk már esteledni kezdett, úgyhogy az élelmesebbek megtalálták a  tűzrakóhelyet...mondjuk nem volt nagy cucc a füves területünk közepén. Így hozták a fát, a pillecukrot a botokat, a piát és a cigit. 

A tanárok egy ideig próbálták fegyelmezni a társaságot, de miután Mr. Blake, a legfiatalabb tanárunk, aki színjátszást oktatott leült közénk és rágyújtott a többi tanár is feladta. Ebből a szempontból élveztem a kisvárosi életet, bár utált mindenki mindenkit, azért be kell vallani jól összeszokott társaság volt. A legtöbbjükkel már az óvodába is együtt jártam. Ráadásul nem voltunk sokan, ami tök jó volt. Mindenkivel sikerült pár szót váltanom, még a Brian által "hülye picsáknak" titulált lányokkal is, akik azt kérdezték mivel szőkítem a hajamat. Aucs. Aztán jött az este fénypontja. Igyekeztem úgy ülni, hogy ne lássam Tyt, így azt sem láttam, amikor odajött mögém. A térdével megbökte a hátamat és a fejével a fák felé intett. Nem szóltam semmit,csak felkeltem, és elindultam utána. Miután magunk mögött hagytuk egy kicsivel a zajongó társaságot, szembefordult velem, a kezét lazán a zsebébe dugta és szórakozottan nézett le rám.

 - Na jó, mit bámulsz? Mi van?

Kérdeztem kicsit erélyesebb,  mire érdeklődve oldalra billentette a fejét. Egy ideig nem szólt semmit, én pedig azt hallgattam, ahogy morajlik a gyomrom. Sikerült legalább hat pillecukrot megenni, és kortyoltam egy kicsit a tequilából is. 

 - Gondoltam megbeszéljük, de te elintézted egyedül. Csak annyit akartam mondani, hogy jobb ez így Hazey. Nem illünk össze, ez kiderült a hétvégén is. Mármint jó volt meg minden, de ennyi...nem kell többet belelátni.

Hanyagul megvonta a vállát, én pedig bólintottam, vagyis azt hiszem bólintani akartam, de abban a pillanatban a fánk, a pillecukor, a tequila mind fordult egyet a gyomromba én pedig előre dőlve hánytam el magamat, telibe Tyler gatyáját és cipőjét.