Chapter 4.

A gondolat, hogy egész hétvégén együtt legyek valakivel, akit tulajdonképpen nem is ismerek, meglepő módon egyáltalán nem rémített meg. Bármi is volt nekem Tyler, bármi is volt kettőnk között, azt tudtam, hogy elemi erővel húzott magához. Ámbár hiába várná bárki is a csöpögő gondolatokat, azok nem jönnek, legalábbis nem maguktól. Nem voltam szerelmes, legalábbis ezzel győzködtem magamat. Számomra a szerelem nem volt más, csak kémiai reakció, hormonok által okozott agyhalál...amit nem akartam átélni. Hiszen, ha valaki még soha életében nem látott filmet, vagy nem olvasott regényt, esetleg a víz alatt, vagy a Holdon lakik is tudja, hogy a szerelem fáj, akkor is ha boldog...pláne ha nem. Én pedig nem akartam ezt a fájdalmat, ezért eltaszítottam magamtól a gondolatot, mondván, a szerelem gyerekes dolog és aki hagyja magát, az meghal. Nagyjából, ez volt a véleményem a szerelemről.

Mégis.

Mégis beültem a kora délután házunk előtt lefékező autóba, a legnagyobb nyugalommal. Ty megajándékozott az elbűvölően csibészes mosolyával, amitől nem bírtam állni a pillantását, miközben sebességbe kapcsolt és egy kövér gázfröccs kíséretében lehagyta a házunkat. Nem szóltam senkinek arról, hogy hová megyek (és nem csak azért, mert én sem tudtam), hogy mikor jövök, vagy visszajövök-e egyáltalán. A fiúk persze tudták, Acenek megígértem, hogy telefonálok, vagy legalább dobok egy smst életjelet adva magamról. Nem is értem miért aggódott annyira, Tyler azonnal megnyerte magának a társaságot a tegnap esti gigantikus xbox meccsel. Mégis, tudtam, hogy ha valakinek hát neki jelentenem kell. 

- Megmondod hová megyünk?

Egészen eddig nem szólaltam meg, valamiért nem volt kenyerünk a beszélgetés, csak élveztük a közöttünk vibráló levegőt és nem fecsegtünk csak úgy, mert nem volt értelme. 

- Mindjárt.

A vigyorából tudtam, hogy nem fogja elmondani. Így megadóan felsóhajtottam és letekerve az ablakot kihajoltam az őszi levegőbe, ami még kellemes volt, se túl meleg, se túl hideg, olyan "pont jó" időjárás. Fél füllel hallottam, hogy Tyler benyomja a rádiót és a következő pillanatban pedig már énekelte is a dalt. Összevont szemöldökkel húzódtam vissza a kocsiba és félig felé fordulva figyeltem. Egy ideig nem vette észre, csak az útra koncentrált, remek sofőr volt...annyira jól állt neki az autó! De aztán, talán túl hamar is, abbahagyta az éneklést és felém pillantott.

- Mit bámulsz?

A hangjából hallottam, hogy tényleg érdekli, de közben jót is szórakozik rajta. Zavartan köhintettem, leplezve ezzel a mosolyomat. 

- Kings of Leon...nem tudtam, hogy te hallgatsz ilyesmit.

- Hát, most már tudod...jó banda. 

Még egy pillantást vettem rám, aztán folytatta a dalt, mintha mi sem történt volna. Meglep, folyamatosan meglep, hitetlenkedve csóváltam a fejemet, miközben a bennem kialakult kép róla kezdett összedőlni. Az egyik kedvenc bandám...

A nap már leszökött az ég aljára, mire körvonalazódni kezdett bennem, hol is vagyunk. Legalább három órája utaztunk egyfolytában, egyetlen egyszer álltunk meg tankolni, de abban a pillanatban kiegyenesedtem, ahogy az autó lassult alattam és ügyesen befordult egy földútra. Az erdősáv ami mellett elhaladtunk gyér volt, de ahogy egyre beljebb mentünk, egyre inkább sűrűsödött. Aztán, mintha elvágták volna, egy hatalmas tó tárult a szemem elé, körülötte alig néhány ház. A sötét ablakaiból arra következtettem, hogy szinte mind üres lehet, leginkább weekend háznak tűntek, ugyanakkor néhány helyről füst gomolygott fel, ami arra engedett következtetni, hogy nem vagyunk egyedül.

- Itt fogsz kinyírni?

Kérdeztem, leplezve ezzel a csodálatomat. Képes volt órákat utazni azért, hogy eljöjjünk ide, csak, mi ketten? 

- Talán...talán nem.

Vigyorogva leállította a motort, majd határozott mozdulattal behúzva a kéziféket végleg leállította az autót. Kipillantottam az ablakon és megláttam a fölöttem elterülő házat. Meglepően nagy volt, a falai fehérre voltak festve és legalább hét, nyolc szobája lehetett, ha nem több. 

- Kisasszony...

Észre sem vettem, hogy közben kiszállt és kinyitotta nekem az ajtót. Szó nélkül szálltam ki, még mindig a magasba pillantottam, próbáltam megállapítani, hogy laki-e itt valaki, mert a verandán égett a villany, az ablakok azonban sötétek maradtak a jöttünkre. 

- Ki lakik itt?

- A nagyszüleimé volt, de miután a nagyapám meghalt, a nagymamám nem akart itt maradni egyedül, ezért bent él nálunk a városba, ez pedig, ez megmaradt amolyan hétvégi háznak. Szóval, hogy kérdésedre feleljek, nem lakik benne senki, de ha megfelel, akkor hétvégén mi fogunk.

Kicsivel előrébb sétáltam, de mikor befejezte a mondandóját, megpördültem a tengelyem körül és széttártam a kezeimet.

- Hogy megfelel-e? Most viccelsz?

- Igen, na gyere, körbeviszlek.

Kinevetett. Ám mielőtt még megsértődhettem volna megragadta a kezemet és felhúzott a verandára, kinyitotta az ajtót, és kitárta előttem. Az első, ami feltűnt az volt, hogy a házra ráférne egy szellőztetés, ergo elég régen járhattak itt, de ez csak az első pillanat volt, amint kattant a villany, már egyáltalán nem foglalkoztam vele. Az egész alsó szint egy légterű volt, hatalmas belmagassággal. Az ajtóból rá lehetett látni a a konyhára, az étkezőre, a nappalira, csodálatos volt. Mindent fa borított, ízléses volt elrendezés, semmi túlzás, az alsó szint központjában pedig egy hatalmas kandalló ásított üresen.

- Hát,ez az alsó szint, fönt van négy darab háló, de az még nem aktuális, gyere.

Ismét megragadta a kezemet, keresztülhúzott a házon, hogy aztán egy hatalmas üvegfalhoz érjünk. Be lehetett onnan látni az egész tavat, lentebb pedig ott pihent a tavon egy aprócska csónakház, mellette pedig stég. Szájtátva figyeltem, szinte lehetetlen volt, hogy valami ennyire betaláljon. Nem vettem észre, de ha oldalra pillantottam volna, láthattam volna a tekintetét, ahogy engem vizslat, arra várva, hogy mondjak valamit, de képtelen voltam rá, kinyitottam a számat, majd becsuktam, miközben sűrűn pislogva igyekeztem leplezni a zavaromat. 

- Van kedved lemenni?

Óvatos volt a hangja, hallottam, hogy tényleg rám bízza a döntést. Csak bólogattam, mire kinyitotta nekem a hatalmas üvegfalat.

- Egy perc és megyek én is.

Zsebre dugta a kezét, néhány lépést hátrált, majd megfordult és visszament amerre jöttünk. Kissé félve léptem ki, nem akartam kárt tenni semmiben, de aztán egyre bátrabban oldalaztam le lankán. A stégre lépve a fa megnyikordult, de nem rémített meg, végigsétáltam rajta, és leültem a végén. A lábaimat a víz fölé lógattam, és figyeltem, ahogy alá bukik a nap. A gomolygó füstből hamarosan ki tudtam venni a narancssárgán égő tüzet is, tévedtem, ahhoz képest meglepően sokan akarták itt tölteni a hétvégét.

A recsegésből és a fák mozgásából tudtam, hogy jön. A vállam fölött hátrapillantottam és abban a pillanatban oda lett az idilli hangulat, felröhögtem.

- Nem hiszem el...

- De igen. 

- De hát miért? Miért kell tönkretenni?

- Mert éhes voltam.

Legalább három zacskó mekis kaja volt nála, ha nem több.  A másik kezében egyensúlyozta a pohártartót, amiben négy üdítő volt, kettőnkre. A zsebéből üveg kandikált ki, de arra már rá sem mertem kérdezni. 

- Nem tudtam melyiket szereted, így több mindenből hoztam. Bocs, kicsit kihűlt az úton de tudtam, hogy nem lesz itt semmi kaja.

Leadta nekem az üdítőket, majd mellé telepedett és azonnal beletúrt a zacskóba. Bevallom én is éhes voltam, de nem akartam rögtön rávetni magamat. Előkerültek a big macek, mcroyal, egy doboz nuggets, sok-sok krumpli és legalább hat darab almáspite. Az üdítőkben pedig kóla és epres shake volt. 

- Ez maga a mennyország.

Nyögtem ki félig teli szájjal, mire röhögve felém fordult, hangosan csámcsogva egy adag krumplit, csak azért, hogy a félig megrágott kaját megmutassa nekem.

- A legelőnyösebb oldalad.

Bólintottam szakértő szemmel, majd röhögve tovább ettünk. Majdnem minden lecsúszott. Két almás pite és néhány sajtburger árválkodott a zacskó alján, a shakem elfogyott, úgyhogy gondolván, hogy szabad, a kóla után nyúltam, de elkapta a kezemet.

- Héj héj...ennek meg kell adni a módját.

Szakértőket megszégyenítő módon (értsük a mekis dolgozókat) vette le az üdítő tetejét, majd lecsavarta az üveg kupakját, öntött mindkettőbe a egy kicsit, majd visszazárva, visszadugva a szívószálat adta a kezembe, de mielőtt beleivott volna összekoccintotta a poharainkat.

- Most le fogunk részegedni?

Nem voltam szívbajos, csak nem volt kenyerem az ilyesmi. Csúnyán nézett rám válaszol amitől elszégyelltem magamat. 

- Nem erről van szó, élvezni kell, az ízéért kell inni, nem a hatásáért.

- Akkor miért hígítottad kólával?

- Jajj Hazel...

- Miért hoztál ide?

A hangulat hirtelen megváltozott, egy pillanatra megállt a levegő. Értetlenül pillantott rám, én pedig felvont szemöldökkel rám. Legalább három hosszú perc telt el némán, mire megköszörülte a torkát. Kíváncsi voltam, nagyon-nagyon kíváncsi. 

- Haze...fogalmam sincs. Talán azért, hogy eldöntsem így is érzem-e a vibrálást, mikor csak ketten vagyunk, vagy az egész csak a múzeum effektus hatása.

- Múzeum effektus?

- Hát tudod, ott vagy a kiállítóterembe, egy csomó ember társaságában, egy híres festményt bámultok, mindannyitoknak nagyon tetszik, de te többet akarsz, megakarod érinteni, de csak azért, hogy a többieknek elmondhasd, hogy megfogtad, hogy felvághass vele.

- Te most egy festményhez hasonlítottál?

- Nem ez a lényeg.

Felhördült, de mielőtt még más is kicsúszott volna a száján inkább diplomatikusan elhallgatott és az orrnyergét kezdte masszírozni. 

- A lényeg, hogy valamiféle vonzalmat érzek irántad, nem tudom mi ez, és távol mindenkitől könnyebb.

Bólintottam. Ez így azt hiszem fair volt. A szél végigsüvített a tó tükrén én pedig akaratlanul is összehúztam magamat. 

- Fázol?

- Nem.

Vágtam rá még mindig kicsit sértetten, de ő csak égnek emelte a tekintet majd beljebb csúszva addig ügyeskedett, amíg mögém nem került. Így belesimulhattam a mellkasába, éreztem a teste melegét, és lehetett volna hóvihar is, akkor sem fáztam volna. Csöndesen kortyoltuk a whiskey kólát, miközben a keze akaratlanul is a hasamra tévedt, fél kézzel, lazán simogatott, csak úgy. Nem kényszerítette rá senki, nem lett volna neki muszáj, mégis megtette. Így esteledett be, sötét volt, néhány csillag volt az égen. Csöndesen szemlélődtünk, a kóla is elfogyott, és lassan, talán a hét fáradtsága tette, elnyomott az álom. Nem tudom meddig aludhattam, de abban a mai napig biztos vagyok, hogy életem legjobb alvása volt, még akkor is, ha maximum két percig tartott. Ugyanis az első moccanásra kipattantak a szemeim.

- Héj...elaludtál. Be akartalak vinni.

És akkor, összetalálkozott a tekintetünk. Láttam a szemében, hogy tétovázik, hogy hirtelen nem tudja, mihez is kezdhetne a kialakult helyzettel. Én pláne nem tudtam, ilyen közelről maximum Acet láttam eddig, amikor a képembe horkolt. Figyeltem, ahogy beharapja az ajkát, talán magával is hadilábon állt. Aztán lassan elindult felém, automatikusan hunytam le a szememet és hagytam, hogy az ajkával megérintse az enyémet. Tesztelt. Néhány másodpercig nem csinált semmit, majd lassan lehet rá puszit, majd még egyet és még egyet, egészen addig, amíg fel nem bátorított engem, csak azért, hogy elmélyítse és megkaphassam életem első igazi csókját. Nem volt tűzijáték, nem tapsolt nekünk senki, nem eredt el az eső sem, semmi hollywoodi  klisé, mégis számomra annyit jelentett, talán túl sokat is. Mert tudtam, hogy amit a nap elején gondoltam a szerelemről, az mind hülyeség...

Utólag visszagondolva életem legvitatottabb éjszakája következett. Annyiszor visszapörgettem a fejemben, vajon mit csináltam rosszul. Talán semmi nem történik ok nélkül, de mi van akkor ha minden elkerülhettem volna azzal, ha egyszerűen nemet mondok a hétvégi kirándulásra? Képes lettem volna rá?