Chapter 9

 - Szóval, az ott a szíve?

Ace az ujjával a monitorra bökött, amin egy aprócska kerek valami pulzált szüntelenül. Iszonyatosan gyorsan. Olyan volt, mintha tudta volna, hogy a napjai megvannak számlálva. Egy apró kis élet, aminek idő előtt vége lesz, igyekeztem a legkevesebbszer a monitorra nézni, de ezúttal Ace ujjai után néztem. A ultrahangos nő bólintott, kicsit talán unta már a dolgot, mert már harmadjára kérdezett rá a dologra. Ace jobban élvezte, mintha moziba mentünk volna, teljesen el volt ájulva ettől az új élménytől, kérdései pedig mindig akadtak, újra és újra kérdezett, ha pedig új éppen nem jutott az eszébe, akkor csak megkérdezte ugyanazt, vagy egyszerűen csak annyit mondott: Biztos? Szerencsére nem kérdeztek rá, hogy ő milyen jogon ül benn a vizsgálaton, szerintem a nap végére már mindenki elkönyvelte a boldog édesapának.

 - Tehát, a magzat teljesen egészséges, 8 milliméteres és nagyon erős a szívhangja, hamarosan elkezdenek kifejlődni a végtagjai, amit én látok, az teljesen rendben van. Úgyhogy gratulálok.

Lekapcsolta a gépet és finoman odarakott mellém egy törlőkendőt, amivel megtörölhettem a hasamat, majd felkapcsolta a lámpát és odaadott egy fényképet Ace kezébe.

 - Gratulálok, apuka. A leletekkel vissza kellene menni Mr. Parkerhez, ő majd elmondja a továbbiakat.

Míg a drága barátom megbabonázva bámulta az apró kis pontot a fekete-fehér fotón, addig én felkeltem az ágyról és elvettem a mappát, amit a kezembe adtak. Elszállt a nap, de a legvége még hátra volt, visszamenni és meghallgatni az ítéletet. Már nem volt senki a váróba, a doktor pedig már a kabátját vette, amikor bekopogtunk az ajtón.

 - Áhh, jöjjenek csak.

Automatikusan nyúlt a mappa után én pedig átadtam, majd egyik lábamról a másikra hintáztam, várva az ítéletet. Nem is tudom, igazából mire számítottam. Talán egy-két kedves szóra, valami biztatóra, hogy valaki azt mondja minden rendben lesz, mert eddig csak a szavazást és a szarozást hallgattam, amiből kezdett elegem lenni. De ha a kedves szavakat egy nőgyógyásztól vártam, akkor sajnos csalódnom kellett.

 - Remek, a szívhangja kivételesen rendben van, úgy tűnik igazam volt, a magzat megfelelően fejlődik.

Beharaptam az alsó ajkamat és Acere pillantottam, majd a doktorra, végül a földre. Úgy tűnt, a teremben mindenki megértette, mit is akartam pontosan.

 - Ms. Fuller...

Soha senki nem hívott még így. Ettől a megszólítástól ki kellett húznom magamat és fel kellett szegnem az államat, de rájöttem, hogy annyira hülyén nézhetek ki, hogy inkább ismét összegörnyedtem és próbáltam nem fintorogni. A doki megvárta, míg lehiggadok, csak azután folytatta.

 - Úgy látom, hogy bőven van még mit eldöntenie, senki nem kötelezheti arra, hogy megtartsa ezt a babát, ha ez túlmutat a saját erején, de azt se várja el, hogy bárki maguk helyett fog dönteni. Itt van ez a formanyomtatvány, ha úgy dönt, hogy nem tartja meg, akkor töltse ki, hozza be és hetvenkét órán belül elvégzik itt a beavatkozást. Másnap már mehet is haza.

Túl tárgyilagos volt, mintha egy begyakorolt szöveget mondott volna el, amit már legalább százszor elismételt volna korábban. A tekintete kettőnk között cikázott, talán így akart rávenni minket arra, hogy felelősségteljes felnőttek legyünk. Kár, hogy Acenek ehhez semmi köze nem volt. Elvettem tőle a papírt, beraktam a mappába, amit időközbe visszakaptam, majd megköszöntük a segítséget és elindultunk a buszmegállóba. Délután három óra múlt, az iskolabuszok már hazafelé tartottak a kölykökkel, mi is így tettünk.

 - Bejössz?

 - Inkább nem, hazamennék gondolkodni, ha nem bánod. Köszönöm, amit ma értem tettél.

 - Semmiség.

Legyintett, majd egy ideig az arcomat nézte, végül egykedvűen megvonta a vállát és bement a házukba. Egy ideig elmélázva néztem utána, csak aztán indultam én is haza. Útközben lehajtott fejjel, zakatoló aggyal próbáltam valamiféle megoldást találni a problémára, vagy legalább felfogni azt, ami történt. Mikor becsaptam magam mögött az ajtót, megláttam az anyámat, amint a nappaliban ül, egyik kezében sör, másikban cigi, apám sehol, ő viszont folyamatosan kiabált és mint kiderült a tvnek, valami kora esti vetélkedő mehetett, mert akárhányszor eltalálta a helyes megfejtést, mindig felugrott a kanapéról, ordibált a műsorvezetőnek, ezzel egyidejűleg pedig kilöttyintett egy adagot a sörből.

 - Szia Anya.

 - Szevasz kölyök.

Épp csak hátrapillantott, fél szemét még mindig a műsoron tartva. Ha tudta volna, hogy abban a pillanatban mennyire szükségem lenne egy anyára. Egy anyára aki nekem soha nem adatott meg. Az apa annyira nem hiányzott az életemből és eddig az anya szerepet sem tartottam túl sokra, de ahogy becsukódott mögöttem az ajtó, legalább fél órán keresztül arra vártam, hogy majd kopogtat az ajtón és megkérdezi, hogy milyen napom volt. Hát igen, ez volt az, amit hiába vártam. Ledobtam a táskámat a földre és elővettem a mappát. Átnéztem a papírokat, amiket a mai napon kaptam, a képet félretoltam és előszedtem a legfontosabb iratot. Legalább négy oldalas volt, mindenféle tájékoztatóval, de a google keresővel többre mentem. Beírtam, hogy "abortusz", és rákattintottam az első értelmesnek tűnő fórumra. Nagyon sokat kértek segítséget a másiktól, mondván nem tudják eldönteni, hogy mi lenne a legjobb. Sokan azon aggódtak, hogy ha most elvégzik rajtuk az abortuszt, akkor talán soha többé nem lehet gyermekük. Ezt többen is megerősítették, ami félelmet keltett bennem. Páran azt írták, hogy életük legjobb döntése volt, mások pedig, hogy a legrosszabb. Néhol felbukkant az az elmélet is, hogy abortusz után sanszosabb az ikerterhesség. De tanácsot itt sem leltem. Folyton csak Mr. Parker szavai jártak a fejemben...ezt a döntést nekünk kell meghozni. Hát igen, de már az elején elhatároztam, hogy Tylert kihagyom ebből. Ő jövő ősztől a Brownra fog járni, író lesz belőle, pontosan úgy, ahogy tervezte, amúgy is csak felidegesítene, nem akartam vele kommunikálni. Unottan lökdöstem a papírokat, majd rákerestem a videómegosztón is az abortuszra, kár volt. Elfogott a hányinger, ahogy megláttam azt a sok vért, alatta pedig legalább ezer egyforma komment volt, mind ugyanaz: Gyilkos. Ebben a formában eddig bele sem gondoltam. Képes lennék én elvenni egy életet? Hiszen nem ő tehet róla, hogy lett, egy ártatlan kis valami, aminek van szíve és hamarosan kinőnek a karjai. Hát milyen ember az olyan, aki hideg vérrel tud ilyesmiről dönteni? Másrészről viszont ott volt a tény, hogy nem tudok neki megfelelő otthont, életet biztosítani. Hát ki szülne ide egy gyereke? Egyébként is, az anyám megölne, ha még egy éhes szájat kellene etetni, pelenkáztatni, ráadásul hálából végigordítaná az éjszakát és ő nem tudna aludni. Kirázott a hideg attól, amit kapnék. De ez mégsem volt egy lapon említhető azzal a rengeteg vérrel.

Álmomban beszéltem Tylerrel. Mosolyogva fogadta a hírt. Azt mondta minden rendben lesz, a gondok megoldódnak maguktól, nekünk pedig lesz egy közös gyerekünk, egy igazi. Már eltervezte, hogy hogyan fogják hívni és hogy megtanítja majd úszni és biciklizni, biztos abban is, hogy focizni is fog szeretni. Én pedig mosolyogva hallgattam őt és reménykedtem benne, hogy az ő arcvonásait fogja örökölni.

Szívás...hogy csak álom volt. Az óra reggel hatot mutatott, az egész testem izzadságban úszott. A tegnapi ruhámban aludtam el, körülöttem papírok, a gépen még mindig a kereső által kidobott egyik fórum volt megnyitva. Gyorsan lecsuktam a tetejét és elmentem zuhanyozni. Élveztem a forróvíz alatt állni, de mivel ez a készletünk véges volt, így gyorsan kiszálltam, felöltöztem és lementem a konyhába. Próba-szerencse alapon benéztem a hűtőbe, de csak egy félig üres pizzás dobozt és néhány doboz sört találtam benne. A szülők sehol, nyilván még aludtak, úgyhogy elindultam. Iskola előtt betértem a helyi boltba, lekaptam egy doboz energiaitalt és chipset a pultról majd sorba álltam vele. Reggelinek ez is jó lesz alapon, aztán amikor odaértem a kasszához, elbizonytalanodtam. Tényleg ilyennel akarom mérgezni magamat? Égnek emelve a tekintetemet mordultam fel visszapakoltam a chipset és az dobozost energiát, levettem egy üveg vitaminos vizet és vettem teljes kiőrlésű szendvicset. Útközben meg is ettem, majd a vizet kortyolgatva odaértem a suli elé. Ace sehol, Miguel viszont már ott volt, így odamentem hozzá. Végigpillantott rajtam, szerintem azt várta, hogy hatalmas hassal érkezem. Gondolom, megbeszélték este a dolgot, úgyhogy nekem már nem kellett részleteznem a tegnapi eseményeket.

 - Ugye nem akarod?

 - Hm?

Annyira hirtelen szólalt meg, hogy azt sem tudtam, miről beszél. Mire felpillantottam rá, ő már másfelé nézett, a kezeit zsebre vágta, láttam, hogy mennyire kellemetlen neki ez a helyzet.

 - Elvetetni, ugye nem akarod megölni?

Jelentőségteljes pillantást küldött a hasam felé. Nem tudtam mit válaszolni, úgyhogy inkább belekortyoltam a vizembe és addig küzdöttem vele, amíg a PET palack üres nem lett. De sajnos nem tántoríthattam el, még mindig várakozóan pillantott rám, úgyhogy megfordultam, kidobtam az üveget és színpadiasan széttártam a karomat.

 - Fogalmam sincs. Talán az lenne a legjobb. 

 - Mi? Hát megőrültél...?

Többen is felénk fordították a tekintetüket, pedig Miguel tényleg igyekezett visszafogni a hangját, de így is hangosabb volt, mint kellett volna. Kellemetlen volt, úgyhogy igyekeztem úgy tenni, mintha semmi fontosról nem lenne szó és szórakozottan elmosolyodtam, bár inkább tűnhetett vicsornak. Elindultunk be a suliban, csöndben mentem mellette, majd megálltunk a szekrényemnél, ő pedig intett, hogy vegyem ki a cuccomat az első órához. Közben közelebb lépett hozzám és fojtott hangon magyarázni kezdett.

 - Hazel, erre nincs mentség. Nem vetetheted el, az gyilkosság. Gondolj csak bele, még ártatlan, nem tud felszólalni a saját érdekében, de biztos vagyok benne, hogy élni akar. 

Miguel tovább magyarázott volna, de szerencsére megszólalt a csengő, úgyhogy mindketten elindultunk, különböző órára. Nem gondoltam volna, hogy lesz még ennél is rosszabb, de lett. Brian bent várt már, direkt mellém telepedett le és egész világvallások órán arról beszélt, hogy el kell vetetnem a gyereket, mert tönkreteszi a jövőmet és mert nincs megfelelő hátterem ahhoz, hogy felneveljek egy csöppséget. Az a dolgom, hogy egyetemre menjek és legyen rendes munkám, egy gyerek pedig csak akadályoz ebben. 

A nap végére úgy éreztem, ha tovább kell ezt hallgatnom megőrülök. Így, bár nagyon éhes voltam, nem mentem ebédelni, helyette a mosdóban vártam, az utolsó órámat. Acel egész nap nem találkoztam, olyan érzésem volt, mintha kerülne, de lehet, hogy csak a paranoia és az egész napos szentbeszéd volt az oka. Mikor kiléptem az iskola ajtaján, Ace mellém lépett és mint minden nap, együtt indultunk el haza. Csöndben haladt mellettem, vártam, hogy majd mond valamit és valószínűleg ő is arra várt, hogy én mondjak neki.

 - Nincs ötletem.

Vallottam be végül. Lustán felém pillantott és megvonta kínos pillantással a zsebébe csúsztatta a kezeit.

 - Tudod, egész nap ezen gondolkodtam. Az a valami benned nem kérte, hogy legyen, ez a ti felelőtlenségetek volt. És ha egyedül veled marad, akkor bizonyára borzalmas élete lesz, mert semmit nem tudsz neki adni.

Idegesen nyeltem egyet és zavaromban sűrűbben kezdtem el pislogni. Kíméletlen volt és bár igaz volt amit mondott, attól még baromira fájt. Nem akartam megszakítani, azt akartam, hogy kiadja magából. 

 - De ez nem ok arra, hogy ezt meg is tedd. Haze, te vagy a legjobb barátom, mindent de tényleg mindent megtennék érted és úgy tűnik, most is én agyalok többet a problémán, mert te képtelen vagy felnőni hozzá. 

Eközben odaértünk hozzájuk, megtorpantam és felnéztem a méretes épületre, mire égnek emelte a szemét - ahogy mindig is szokta - és behúzott a házba. Így felérve a szobájába tudtuk folytatni az eszmecserét.

 - Szerintem túl fiatal vagy ahhoz, hogy egy ilyen döntést egyedül meghozz és azt hiszem én sem vagyok elég hozzá és a két szerencsétlen sem, akik megpróbáltak egyik vagy másik lehetőségtől meggyőzni. Mert azt csinálták igaz?

 - Ja. Mindkettőjük érvelésében volt valami. Nem lehet csak mellette, vagy ellene érvelni, mindkét oldalnak igaza van és egyiknek sincs.

 - Szóval azt mondod, hogyha jobbak lennének a körülményeid, akkor esetleg megtartanád?

 - Talán igen, nem tudom...mert...

 - Gyerekek, vacsora!

Kipillantottam az ablakon és nem láttam mást, csak a sötétséget. Felszisszentem. Már rég nem kellene itt lennem, úgyhogy megragadtam a táskámat és elindultam lefelé a lépcsőn Ace mögött.

 - Hová hová kisasszony? Reméltük maradsz vacsorára.

Ace apja összehajtotta az újságot én pedig halvány mosollyal az arcomon ültem le a szokásos helyemre. Ace követte a mozdulataimat, láttam rajta, hogy valami szórakoztatja, de nem kérdeztem rá, itt a szülei előtt nem volt szabad. Az édesanyja elénk pakolta az ételt és miközben Annie szedett nekem, a korábbi beszélgetésünkön gondolkodtam. Talán tényleg megtartanám, de fogalmam sincs milyen lehet anyának lenni, egyáltalán mi az ő dolguk? És milyen lehet szülni? És a nagy has? Mindezektől felfordult a gyomron, de az abortusz gondolatától egyszerűen hánynom kellett. Ebben a pillanatban  Ace megköszörülte a torkát és lerakta az evőeszközöket, mint aki éppen mondani szeretne valamit. Egy emberként fordultunk felé, amitől egy kissé zavarba jött, de eltökéltséget pillantottam meg a szemében, ezzel egyetemben pedig nagyon rosszat sejtettem. Már épp nyúltam volna felé, amikor alig láthatóan megrázta a fejét.

 - Anya, Apa, Annie. Valamit el kell nektek mondanom és azt hiszem, hogy nem halogathatom tovább, vagyis nem halogathatjuk. A tegnapi nap folyamán megbizonyosodtunk róla, hogy Hazel babát vár, tőlem. Sajnálom, egyetlen egy alkalom volt és meggondolatlanok voltunk, de azt hiszem, hogy szükségünk lenne a segítségetekre.

Tátott szájjal néztem Acere, miközben belülről sikítottam. Ace anyja ijedten a szája elé kapta a kezét, az apja pedig egy lesújtó pillantással méltatta a fiát. Egyedül csak Annie tűnt teljesen boldognak. Vigyorogva figyelte az eseményeket, bár értetlenséget véltem felfedezni az arcán. Vajon arra gondolhatott, hogy a többiek miért nem örülnek ennek a hírnek? Abban a pillanatban legszívesebben megfojtottam volna a legjobb haveromat. Hát teljesen megőrült? Ha tudtam volna mire készül, biztosan lebeszélem róla, így viszont esélyem sem volt megakadályozni, hogy elkövesse élete legnagyobb hibáját.