Chapter 9

 - Szóval, az ott a szíve?

Ace az ujjával a monitorra bökött, amin egy aprócska kerek valami pulzált szüntelenül. Iszonyatosan gyorsan. Olyan volt, mintha tudta volna, hogy a napjai megvannak számlálva. Egy apró kis élet, aminek idő előtt vége lesz, igyekeztem a legkevesebbszer a monitorra nézni, de ezúttal Ace ujjai után néztem. A ultrahangos nő bólintott, kicsit talán unta már a dolgot, mert már harmadjára kérdezett rá a dologra. Ace jobban élvezte, mintha moziba mentünk volna, teljesen el volt ájulva ettől az új élménytől, kérdései pedig mindig akadtak, újra és újra kérdezett, ha pedig új éppen nem jutott az eszébe, akkor csak megkérdezte ugyanazt, vagy egyszerűen csak annyit mondott: Biztos? Szerencsére nem kérdeztek rá, hogy ő milyen jogon ül benn a vizsgálaton, szerintem a nap végére már mindenki elkönyvelte a boldog édesapának.

 - Tehát, a magzat teljesen egészséges, 8 milliméteres és nagyon erős a szívhangja, hamarosan elkezdenek kifejlődni a végtagjai, amit én látok, az teljesen rendben van. Úgyhogy gratulálok.

Lekapcsolta a gépet és finoman odarakott mellém egy törlőkendőt, amivel megtörölhettem a hasamat, majd felkapcsolta a lámpát és odaadott egy fényképet Ace kezébe.

 - Gratulálok, apuka. A leletekkel vissza kellene menni Mr. Parkerhez, ő majd elmondja a továbbiakat.

Míg a drága barátom megbabonázva bámulta az apró kis pontot a fekete-fehér fotón, addig én felkeltem az ágyról és elvettem a mappát, amit a kezembe adtak. Elszállt a nap, de a legvége még hátra volt, visszamenni és meghallgatni az ítéletet. Már nem volt senki a váróba, a doktor pedig már a kabátját vette, amikor bekopogtunk az ajtón.

 - Áhh, jöjjenek csak.

Automatikusan nyúlt a mappa után én pedig átadtam, majd egyik lábamról a másikra hintáztam, várva az ítéletet. Nem is tudom, igazából mire számítottam. Talán egy-két kedves szóra, valami biztatóra, hogy valaki azt mondja minden rendben lesz, mert eddig csak a szavazást és a szarozást hallgattam, amiből kezdett elegem lenni. De ha a kedves szavakat egy nőgyógyásztól vártam, akkor sajnos csalódnom kellett.

 - Remek, a szívhangja kivételesen rendben van, úgy tűnik igazam volt, a magzat megfelelően fejlődik.

Beharaptam az alsó ajkamat és Acere pillantottam, majd a doktorra, végül a földre. Úgy tűnt, a teremben mindenki megértette, mit is akartam pontosan.

 - Ms. Fuller...

Soha senki nem hívott még így. Ettől a megszólítástól ki kellett húznom magamat és fel kellett szegnem az államat, de rájöttem, hogy annyira hülyén nézhetek ki, hogy inkább ismét összegörnyedtem és próbáltam nem fintorogni. A doki megvárta, míg lehiggadok, csak azután folytatta.

 - Úgy látom, hogy bőven van még mit eldöntenie, senki nem kötelezheti arra, hogy megtartsa ezt a babát, ha ez túlmutat a saját erején, de azt se várja el, hogy bárki maguk helyett fog dönteni. Itt van ez a formanyomtatvány, ha úgy dönt, hogy nem tartja meg, akkor töltse ki, hozza be és hetvenkét órán belül elvégzik itt a beavatkozást. Másnap már mehet is haza.

Túl tárgyilagos volt, mintha egy begyakorolt szöveget mondott volna el, amit már legalább százszor elismételt volna korábban. A tekintete kettőnk között cikázott, talán így akart rávenni minket arra, hogy felelősségteljes felnőttek legyünk. Kár, hogy Acenek ehhez semmi köze nem volt. Elvettem tőle a papírt, beraktam a mappába, amit időközbe visszakaptam, majd megköszöntük a segítséget és elindultunk a buszmegállóba. Délután három óra múlt, az iskolabuszok már hazafelé tartottak a kölykökkel, mi is így tettünk.

 - Bejössz?

 - Inkább nem, hazamennék gondolkodni, ha nem bánod. Köszönöm, amit ma értem tettél.

 - Semmiség.

Legyintett, majd egy ideig az arcomat nézte, végül egykedvűen megvonta a vállát és bement a házukba. Egy ideig elmélázva néztem utána, csak aztán indultam én is haza. Útközben lehajtott fejjel, zakatoló aggyal próbáltam valamiféle megoldást találni a problémára, vagy legalább felfogni azt, ami történt. Mikor becsaptam magam mögött az ajtót, megláttam az anyámat, amint a nappaliban ül, egyik kezében sör, másikban cigi, apám sehol, ő viszont folyamatosan kiabált és mint kiderült a tvnek, valami kora esti vetélkedő mehetett, mert akárhányszor eltalálta a helyes megfejtést, mindig felugrott a kanapéról, ordibált a műsorvezetőnek, ezzel egyidejűleg pedig kilöttyintett egy adagot a sörből.

 - Szia Anya.

 - Szevasz kölyök.

Épp csak hátrapillantott, fél szemét még mindig a műsoron tartva. Ha tudta volna, hogy abban a pillanatban mennyire szükségem lenne egy anyára. Egy anyára aki nekem soha nem adatott meg. Az apa annyira nem hiányzott az életemből és eddig az anya szerepet sem tartottam túl sokra, de ahogy becsukódott mögöttem az ajtó, legalább fél órán keresztül arra vártam, hogy majd kopogtat az ajtón és megkérdezi, hogy milyen napom volt. Hát igen, ez volt az, amit hiába vártam. Ledobtam a táskámat a földre és elővettem a mappát. Átnéztem a papírokat, amiket a mai napon kaptam, a képet félretoltam és előszedtem a legfontosabb iratot. Legalább négy oldalas volt, mindenféle tájékoztatóval, de a google keresővel többre mentem. Beírtam, hogy "abortusz", és rákattintottam az első értelmesnek tűnő fórumra. Nagyon sokat kértek segítséget a másiktól, mondván nem tudják eldönteni, hogy mi lenne a legjobb. Sokan azon aggódtak, hogy ha most elvégzik rajtuk az abortuszt, akkor talán soha többé nem lehet gyermekük. Ezt többen is megerősítették, ami félelmet keltett bennem. Páran azt írták, hogy életük legjobb döntése volt, mások pedig, hogy a legrosszabb. Néhol felbukkant az az elmélet is, hogy abortusz után sanszosabb az ikerterhesség. De tanácsot itt sem leltem. Folyton csak Mr. Parker szavai jártak a fejemben...ezt a döntést nekünk kell meghozni. Hát igen, de már az elején elhatároztam, hogy Tylert kihagyom ebből. Ő jövő ősztől a Brownra fog járni, író lesz belőle, pontosan úgy, ahogy tervezte, amúgy is csak felidegesítene, nem akartam vele kommunikálni. Unottan lökdöstem a papírokat, majd rákerestem a videómegosztón is az abortuszra, kár volt. Elfogott a hányinger, ahogy megláttam azt a sok vért, alatta pedig legalább ezer egyforma komment volt, mind ugyanaz: Gyilkos. Ebben a formában eddig bele sem gondoltam. Képes lennék én elvenni egy életet? Hiszen nem ő tehet róla, hogy lett, egy ártatlan kis valami, aminek van szíve és hamarosan kinőnek a karjai. Hát milyen ember az olyan, aki hideg vérrel tud ilyesmiről dönteni? Másrészről viszont ott volt a tény, hogy nem tudok neki megfelelő otthont, életet biztosítani. Hát ki szülne ide egy gyereke? Egyébként is, az anyám megölne, ha még egy éhes szájat kellene etetni, pelenkáztatni, ráadásul hálából végigordítaná az éjszakát és ő nem tudna aludni. Kirázott a hideg attól, amit kapnék. De ez mégsem volt egy lapon említhető azzal a rengeteg vérrel.

Álmomban beszéltem Tylerrel. Mosolyogva fogadta a hírt. Azt mondta minden rendben lesz, a gondok megoldódnak maguktól, nekünk pedig lesz egy közös gyerekünk, egy igazi. Már eltervezte, hogy hogyan fogják hívni és hogy megtanítja majd úszni és biciklizni, biztos abban is, hogy focizni is fog szeretni. Én pedig mosolyogva hallgattam őt és reménykedtem benne, hogy az ő arcvonásait fogja örökölni.

Szívás...hogy csak álom volt. Az óra reggel hatot mutatott, az egész testem izzadságban úszott. A tegnapi ruhámban aludtam el, körülöttem papírok, a gépen még mindig a kereső által kidobott egyik fórum volt megnyitva. Gyorsan lecsuktam a tetejét és elmentem zuhanyozni. Élveztem a forróvíz alatt állni, de mivel ez a készletünk véges volt, így gyorsan kiszálltam, felöltöztem és lementem a konyhába. Próba-szerencse alapon benéztem a hűtőbe, de csak egy félig üres pizzás dobozt és néhány doboz sört találtam benne. A szülők sehol, nyilván még aludtak, úgyhogy elindultam. Iskola előtt betértem a helyi boltba, lekaptam egy doboz energiaitalt és chipset a pultról majd sorba álltam vele. Reggelinek ez is jó lesz alapon, aztán amikor odaértem a kasszához, elbizonytalanodtam. Tényleg ilyennel akarom mérgezni magamat? Égnek emelve a tekintetemet mordultam fel visszapakoltam a chipset és az dobozost energiát, levettem egy üveg vitaminos vizet és vettem teljes kiőrlésű szendvicset. Útközben meg is ettem, majd a vizet kortyolgatva odaértem a suli elé. Ace sehol, Miguel viszont már ott volt, így odamentem hozzá. Végigpillantott rajtam, szerintem azt várta, hogy hatalmas hassal érkezem. Gondolom, megbeszélték este a dolgot, úgyhogy nekem már nem kellett részleteznem a tegnapi eseményeket.

 - Ugye nem akarod?

 - Hm?

Annyira hirtelen szólalt meg, hogy azt sem tudtam, miről beszél. Mire felpillantottam rá, ő már másfelé nézett, a kezeit zsebre vágta, láttam, hogy mennyire kellemetlen neki ez a helyzet.

 - Elvetetni, ugye nem akarod megölni?

Jelentőségteljes pillantást küldött a hasam felé. Nem tudtam mit válaszolni, úgyhogy inkább belekortyoltam a vizembe és addig küzdöttem vele, amíg a PET palack üres nem lett. De sajnos nem tántoríthattam el, még mindig várakozóan pillantott rám, úgyhogy megfordultam, kidobtam az üveget és színpadiasan széttártam a karomat.

 - Fogalmam sincs. Talán az lenne a legjobb. 

 - Mi? Hát megőrültél...?

Többen is felénk fordították a tekintetüket, pedig Miguel tényleg igyekezett visszafogni a hangját, de így is hangosabb volt, mint kellett volna. Kellemetlen volt, úgyhogy igyekeztem úgy tenni, mintha semmi fontosról nem lenne szó és szórakozottan elmosolyodtam, bár inkább tűnhetett vicsornak. Elindultunk be a suliban, csöndben mentem mellette, majd megálltunk a szekrényemnél, ő pedig intett, hogy vegyem ki a cuccomat az első órához. Közben közelebb lépett hozzám és fojtott hangon magyarázni kezdett.

 - Hazel, erre nincs mentség. Nem vetetheted el, az gyilkosság. Gondolj csak bele, még ártatlan, nem tud felszólalni a saját érdekében, de biztos vagyok benne, hogy élni akar. 

Miguel tovább magyarázott volna, de szerencsére megszólalt a csengő, úgyhogy mindketten elindultunk, különböző órára. Nem gondoltam volna, hogy lesz még ennél is rosszabb, de lett. Brian bent várt már, direkt mellém telepedett le és egész világvallások órán arról beszélt, hogy el kell vetetnem a gyereket, mert tönkreteszi a jövőmet és mert nincs megfelelő hátterem ahhoz, hogy felneveljek egy csöppséget. Az a dolgom, hogy egyetemre menjek és legyen rendes munkám, egy gyerek pedig csak akadályoz ebben. 

A nap végére úgy éreztem, ha tovább kell ezt hallgatnom megőrülök. Így, bár nagyon éhes voltam, nem mentem ebédelni, helyette a mosdóban vártam, az utolsó órámat. Acel egész nap nem találkoztam, olyan érzésem volt, mintha kerülne, de lehet, hogy csak a paranoia és az egész napos szentbeszéd volt az oka. Mikor kiléptem az iskola ajtaján, Ace mellém lépett és mint minden nap, együtt indultunk el haza. Csöndben haladt mellettem, vártam, hogy majd mond valamit és valószínűleg ő is arra várt, hogy én mondjak neki.

 - Nincs ötletem.

Vallottam be végül. Lustán felém pillantott és megvonta kínos pillantással a zsebébe csúsztatta a kezeit.

 - Tudod, egész nap ezen gondolkodtam. Az a valami benned nem kérte, hogy legyen, ez a ti felelőtlenségetek volt. És ha egyedül veled marad, akkor bizonyára borzalmas élete lesz, mert semmit nem tudsz neki adni.

Idegesen nyeltem egyet és zavaromban sűrűbben kezdtem el pislogni. Kíméletlen volt és bár igaz volt amit mondott, attól még baromira fájt. Nem akartam megszakítani, azt akartam, hogy kiadja magából. 

 - De ez nem ok arra, hogy ezt meg is tedd. Haze, te vagy a legjobb barátom, mindent de tényleg mindent megtennék érted és úgy tűnik, most is én agyalok többet a problémán, mert te képtelen vagy felnőni hozzá. 

Eközben odaértünk hozzájuk, megtorpantam és felnéztem a méretes épületre, mire égnek emelte a szemét - ahogy mindig is szokta - és behúzott a házba. Így felérve a szobájába tudtuk folytatni az eszmecserét.

 - Szerintem túl fiatal vagy ahhoz, hogy egy ilyen döntést egyedül meghozz és azt hiszem én sem vagyok elég hozzá és a két szerencsétlen sem, akik megpróbáltak egyik vagy másik lehetőségtől meggyőzni. Mert azt csinálták igaz?

 - Ja. Mindkettőjük érvelésében volt valami. Nem lehet csak mellette, vagy ellene érvelni, mindkét oldalnak igaza van és egyiknek sincs.

 - Szóval azt mondod, hogyha jobbak lennének a körülményeid, akkor esetleg megtartanád?

 - Talán igen, nem tudom...mert...

 - Gyerekek, vacsora!

Kipillantottam az ablakon és nem láttam mást, csak a sötétséget. Felszisszentem. Már rég nem kellene itt lennem, úgyhogy megragadtam a táskámat és elindultam lefelé a lépcsőn Ace mögött.

 - Hová hová kisasszony? Reméltük maradsz vacsorára.

Ace apja összehajtotta az újságot én pedig halvány mosollyal az arcomon ültem le a szokásos helyemre. Ace követte a mozdulataimat, láttam rajta, hogy valami szórakoztatja, de nem kérdeztem rá, itt a szülei előtt nem volt szabad. Az édesanyja elénk pakolta az ételt és miközben Annie szedett nekem, a korábbi beszélgetésünkön gondolkodtam. Talán tényleg megtartanám, de fogalmam sincs milyen lehet anyának lenni, egyáltalán mi az ő dolguk? És milyen lehet szülni? És a nagy has? Mindezektől felfordult a gyomron, de az abortusz gondolatától egyszerűen hánynom kellett. Ebben a pillanatban  Ace megköszörülte a torkát és lerakta az evőeszközöket, mint aki éppen mondani szeretne valamit. Egy emberként fordultunk felé, amitől egy kissé zavarba jött, de eltökéltséget pillantottam meg a szemében, ezzel egyetemben pedig nagyon rosszat sejtettem. Már épp nyúltam volna felé, amikor alig láthatóan megrázta a fejét.

 - Anya, Apa, Annie. Valamit el kell nektek mondanom és azt hiszem, hogy nem halogathatom tovább, vagyis nem halogathatjuk. A tegnapi nap folyamán megbizonyosodtunk róla, hogy Hazel babát vár, tőlem. Sajnálom, egyetlen egy alkalom volt és meggondolatlanok voltunk, de azt hiszem, hogy szükségünk lenne a segítségetekre.

Tátott szájjal néztem Acere, miközben belülről sikítottam. Ace anyja ijedten a szája elé kapta a kezét, az apja pedig egy lesújtó pillantással méltatta a fiát. Egyedül csak Annie tűnt teljesen boldognak. Vigyorogva figyelte az eseményeket, bár értetlenséget véltem felfedezni az arcán. Vajon arra gondolhatott, hogy a többiek miért nem örülnek ennek a hírnek? Abban a pillanatban legszívesebben megfojtottam volna a legjobb haveromat. Hát teljesen megőrült? Ha tudtam volna mire készül, biztosan lebeszélem róla, így viszont esélyem sem volt megakadályozni, hogy elkövesse élete legnagyobb hibáját.

Chapter 8

Hirtelen minden olyan távolinak tűnt. Mintha a világ összemosódott volna előttem. Ha gyöngébb lettem volna, biztosan elájulok, de "hála" a neveltetésemnek, nem voltam apuci kicsi lánya, sőt, ami azt illeti semmi nem voltam. Pislogtam párat, vettem egy mély levegőt és türelmesen vártam, hogy a kép ismét kitisztuljon. Látni akartam a barátaim tekintetét, segítséget reméltem tőlük, de amikor kitisztult a kép a saját kétségbeesésemet láttam visszatükröződni. Arra gondoltam, hogy ez nem lehet igaz, talán valami elromlott és azért jelez pozitívat a teszt. Mielőtt még bárki bármit mondhatott volna megragadtam a másik két dobozt és bementem a fürdőbe. Hol nyeltem a csapból a vizet, hol pedig pisiltem. Legalább egy óra hosszán át voltam odabent. A teszteket továbbra sem mertem megnézni, mindössze csak kinyitottam a fürdőszoba ajtaján és beengedtem a kint pusmogó srácokat. Ott ültem a csap alatt, előttem a tesztekkel. Ők csöndben leültek mellém és bár ezernyi kérdést láttam a szemükben, voltak olyan jó barátok, hogy nem szóltak semmit. Csak ültünk a radiátornak dőlve. A szemüket végigvezették a katonás sorban rendezett teszteken. Kinyújtottam a nyakamat, hogy megnézzem őket, mint pozitív volt. Felsóhajtottam és a kezembe temettem az arcomat. Ace közelebb húzódott hozzám és óvatosan átkarolt, a lehelete simogatta a fejbőrömet és meglibbentett néhány szőke tincset.

 - Az nem lehet, hogy mind elromlott igaz?

Egy emberként fordultunk Brian felé, aki a kezében a sört szorongatva újra és újra végigpillantott földön heverő tárgyakon, amik azt hirdették, hogy terhes vagyok.

 - Te egy állat vagy.

Tehetetlenségemben elnevettem magamat és bár Ace nem tudott nevetni, Miguel velem tartott. Jólesett, hogy még ebben a helyzetben is megpróbáltak megnevettetni, bár a helyzet koránt sem volt nevetséges. Acenek igaza volt, nagy szarban voltam.

Hajnal egyet mutatott a telefon kijelzője, mikor Miguel és Brian hazamentek, én azonban maradtam, továbbra is a fürdőszobában ülve. Elköszöntem tőlük, figyeltem, ahogy nagy ívben kikerülik a földön heverő műanyag eszközöket. Ace kikísérte őket, engem azonban marasztalt. Érezte, hogy most szükségem van rá, hogy valamiről beszélnünk kell, bár azt nem tudtam, pontosan miről is. Üres volt a fejem, egy épeszű gondolat sem akadt, amit megoszthattam volna vele. Mikor visszatért, kissé aggódva pillantott végig rajtam, majd a kezét nyújtva felhúzott és az ágyra ültetett. Gyakran aludtam nála, a szülei sokáig azt hitték, hogy a barátságunkból valami egészen más lett, de szó sem volt semmi romantikus érzelemről. Ő volt a  legjobb barátom, amolyan, ketten a világ ellen, csak kár, hogy a lázadást túl hamar befejeztük. Ettől függetlenül azonban továbbra is egy ágyban aludtunk. Végigdőltem, ő pedig ruhástól ledőlt a másik oldalra. Sokáig néztük egymást, szótlanul.

 - Mit fogsz tenni?

Láttam rajta, hogy nagyon kíváncsi. Soha nem került szóba ilyen közöttünk, a szex egy olyan téma volt, ami nagyon távolinak tűnt mindkettőnk számára. Én régóta lemondtam a szőke hercegről és ő sem volt eddig nagyon rajta a barátnő témán. Így legfeljebb az MTV adásaiból szedtük magunkra azt a tudást, amit a terhes tinikről tudtunk.

 - Először is talán el kellene menned orvoshoz, talán tényleg csak vaklárma.

Lehunytam a szememet, hogy még idejében visszafogjam az első kihulló könnycseppet. Felesleges volt bőgni, az egész helyzetet csak magamnak köszönhettem, most pedig számolnom kellett a következményekkel. Attól semmi nem oldódik meg, ha hisztizek, a hajamat tépem és sírok, ez amúgy is távol állt tőlem.

 - Kilenc tesztet pisiltem le. Vajmi kevés az esélye annak, hogy mind rossz.

Nem mertem hangosan kimondani, most, hogy az egész valósággá vált, már nem dobálóztam annyira könnyelműen a "terhes" szóval. Féltem, mert ha kimondom, akkor valóság lesz és a valóság jelenleg nagyon nagy szívás.

 - Nem tudom, a legjobb lenne ha most szépen felébrednék, és kiderülne, hogy ez egy álom.

Sóhajtott, aztán szórakozottan kisimította az arcomba lógó hajat. Hálásan mosolyogtam rá, bár közvetíteni tudtam volna a gondolataimat felé és akkor nem kellett volna hangosan kimondanom.

 - Azt hiszem holnap be kell mennem a kórházba. Ugye elkísérsz?

Csak bólintott, én pedig megfordultam és befészkeltem magamat az ölelésébe, ő pedig magától értetődően ölelt át, s bár mindketten úgy tettünk, mint akik alszanak, biztos voltam benne, hogy ő is virrasztott egész éjjel.

Másnap Ace édesanyja keltett minket. Furcsa, nem is hallottam, hogy éjszaka megérkeztek, pedig egy szemhunyásnyit sem aludtam. A legnagyobb nyugalommal lépett be a szobába, egyáltalán nem csinált abból nagy ügyet, hogy itt vagyok, ahogy eddig sosem tette. Pedig hétköznap volt és iskolába kellett mennünk. Helyette csak megterített nekem is és mire leértünk már kész volt a reggeli. Irigyeltem ezt a családi idillt, hiszen nekem soha nem jutott ki a reggeli kávé, vagy a tojásrántotta. Csak a cigiszag és az üvöltözés. Már a gondolattól is felfordult a gyomrom. Gyorsan összeszedtem a fürdőbe a teszteket és beledugtam a táskámba, majd lesétáltunk és leültünk az asztalhoz. Reggeli közben mindenféléről beszélgettünk. Hagytam, hogy a Annie, a húga összerajzolja a kezemet filctollal és még abba is belementem, hogy elfecsegjek az apjával a politikáról. Ace apja nagyon komoly ember volt, vagy legalábbis annak tette magát, bankár lévén ő volt a kenyérkereső és elég jól éltek, az édesanyja így lehetett háztartásbéli és ezért senki nem illette egy rossz szóval sem, persze, nem az amerikai álom volt, de nekem mégis sokszor annak tűnt.

 - Elviszlek titeket az iskolába.

Pillantott fel az újság mögül, mi Acel gyors pillantást váltottunk, igazából eszünkbe sem volt ma iskolába menni. Felvontam a szemöldökömet, majd megköszöntem a kedves gesztust, de közöltem, hogy még be kell ugranom a munkahelyemre, a barátom pedig sűrű bólogatások közepette közölte, hogy elkísér. Senki nem gyanított semmit, megbíztak bennünk. Felkaptuk az iskola táskát és elindultunk az iskola felé, azonban útközben felpattantunk a buszra és elindultunk a kórház felé. Magánrendelés szóba sem jöhetett, az életben nem tudtam volna kifizetni. Izgultam, mert soha nem voltam még nőgyógyásznál, a gondolat, hogy valaki kitárulkozva lásson nagyon zavart és mire a pulthoz értünk már az egész testem remegett, annyira féltem. Acenek kellett kitölteni a kórlapot, én pedig mellette tördeltem a kezemet. Még szerencse, hogy ismert annyira, hogy nem kellett egyáltalán közbeszólnom.

A várakozás a legrosszabb dolog a világon. Főleg akkor, amikor nem tudod pontosan, hogy mi vár rád. Csak annyit tudtam, hogy az orvos neve Mr. Parkernek hívják. Azt is megtudtuk, hogy középkorú és állítólag nagyon kedves, bár a nővér, aki ezt elmondta nekünk annyira nem volt az. Legalább három óra hosszán keresztül ültünk terhes, és kétségbeesett nők között, amikor végre én következtem. Szólítottak, mire felálltam de nem engedtem el Ace kezét.

 - Gyere be velem.

Láttam rajta, hogy teljesen lesápad. Értetlenül rázta a fejét, miközben megint a nevemet mondták.

 - Kérlek, kérlek én ezt nem bírom ki egyedül.

 - De nem mehetek...be.

 - Kit érdekel, mit mondanak?

Továbbra is szorosan fogtam a kezét, mire megadta magát és felállt. Elindultunk a nyitott kórterem irányába. Azt hittem rögtön elhányom magamat, elfehéredtem és megtántorodtam, elakartam futni, nem bírtam tovább. De Ace erősebben fogta a kezemet és szó szerit behúzott,  vagyis behúzott volna de megállította a nővér.

 - Ön is segítségre szorul?

Végigpillantott rajta, mire a nőre szegeztem a tekintetemet, elfutotta a méreg.

 - Hozzátartozó, szeretném ha bejönne.

Fintorgott, majd ráparancsolt a barátomra, hogy álljon meg a függöny mögött én pedig besétáltam. Mr. Parker mosollyal az arcán fogadott, kezet nyújtott, bemutatkoztam majd hellyel kínált. Láthatta rajtam, hogy mennyire félek, mert óvatosan kérdezgetett, igyekeztem addig húzni, ameddig lehetett, de az idő igencsak véges volt, így sort kellett keríteni a kellemetlen részre is. Furcsa volt, mert a kedélyes hangnem akkor sem változott, amikor elkezdett vizsgálni. Én összeszorítottam a fogamat és egy jó negyed óra múlva már ismét rajtam volt a nadrágom és a széken ülve feszültem figyeltem.

 - Behívjuk az apukát is?

Értetlen fejjel néztem az orvosra, aki láthatóan kissé megzavarodott.

 - Az úriember, aki kint ül, nem a..?

Végre leesett, több dolog is egyszerre. Egyrészt, hogy Acet az apjának nézte, másrészt ha van apa, akkor van baba is. Sűrűn kezdtem pislogni, miközben a plafon felé fordítottam a tekintetemet. Közben az orvos felállt és szólt Acenek, hogy jöjjön be. Odasétált mellém, majd leguggolt és megfogta a kezemet. Én szorítottam, miközben a könnyeim kicsordultak.

 - Nos...

Mr. Parker láthatóan zavarban volt, nem tudta melyikünkhöz beszéljen, végül aztán Acet gondolta az érettebbnek és annak aki észnél volt, úgyhogy neki kezdte el mondani a diagnózist.

 - A kis hölgy tényleg várandós, a magzat nagyjából, arra tippelek az elmondottak alapján pedig szinte biztos, hogy a hetedik hétben van. Ami azt jelenti, hogy még elég pici. Látva, ezt a helyzetet, talán el kellene gondolni a lehetőségeiken. Orvosként nem tanácsolhatok ilyet, csupán tájékoztathatom, hogy az abortuszt el lehet még végezni, bár megvannak a maga hátulütői. Ugyanakkor szeretném ha további vizsgálatokat végeznének, úgyhogy írok is beutalót ultrahangra.

Aggódva járt a szeme kettőnk között, végül odaadta Acenek a papírt. Láthatólag kényelmetlenül érintette a szituáció, bár mintha nem ez lett volna az első eset. Továbbra is fogta a kezemet, miközben kisétáltunk és odaadtuk a nővérnek a papírt aki átirányított minek a harmadik emeletre. A fertőtlenítőszag keveredett a mosatlan ruháéval, néhol megcsapott egy-egy csokor virág félreismerhetetlen illata. A második emelet csak kórtermekből állt, úgyhogy volt élmény bőven. Mire felértünk az emeletre már émelygett a gyomrom, úgyhogy amíg vártunk vettünk az automatából egy-egy csokit és vizet. Nem kívántam, de mivel Ace szúrósan méregetett, inkább megettem és meglepő módon igaza lett. A víz lenyugtatott, a csoki pedig minimális endorfint juttatott a szervezetembe.

 - Nem akarom megtartani.

Jelentettem ki egyik pillanatról a másikra. A barátom felvonta a szemöldökét, megvárta, míg elmegy mellettünk egy középkorú házaspár és elfintorodott.

 - Nem tudnám felnevelni, érted? Most töltöm be a tizennyolcat, egy étteremben mosogatok délutánonként, a szüleimre nem számíthatok.

 - És Tyler?

Na hát egészen eddig ő nem jutott eszembe. Nem tudom miért nem, talán túlságosan el voltam foglalva a saját nyomorommal. Ittam egy korty vizet, időt hagyva magamnak, hogy alaposan megfontolhassam a választ, jobban mondva, inkább, hogy normálisan tudjam megfogalmazni.

 - Tyler ebből most kimarad. Mindenkinek az lesz a legjobb.

Bólintottam, csakhogy nyomatékosítsam a szavamat, a nevem hallatára pedig feltápászkodtam a kényelmetlen padról és elindultam be a vizsgálóba. 

Chapter 7

Kate szavai még akkor is visszhangzottak a fejemben, amikor már kint ültem a többiekkel a tűznél és figyeltem, hogy vágják magukat csatak részegre a rockerek. Bár én nem voltam képes lenyelni egy korty alkoholt sem, hiába próbálták rám tukmálni, azért örültem, hogy a többiek jól érzik magukat. Brian és Miguel rendesen felöntöttek a garatra, ők beállva a rockerek mellé egymással karöltve énekeltek egy Nirvana számot és Ace, bár jó barát akart lenni, úgyhogy nem mozdul el mellőlem, igazából nem velem foglalkozott. Letelepedett mellé Monic, egy vörös hajú lány, akivel ősztől egy egyetemre fognak járni. Nem hibáztattam érte és nem róttam fel neki, tudtam, hogy tetszik neki egy kicsit a lány és ha ezzel sikerül rájönnie valamire vele kapcsolatban, akkor már megérte. Na meg, így én is egyedül lehettem a kusza gondolataimmal. Próbáltam visszaemlékezni arra, hogy mikor jött meg utoljára, de esküszöm fogalmam sem volt. Az elmúlt hetekben leginkább kívülről szemléltem magamat, keveset aludtam, szinte a kávé tartott életben és annyit dolgoztam, amennyit nem szégyelltem. Az pedig elég sok volt. De biztos voltam benne, hogy feltűnt volna, ha valami, ami minden hónapban van, egyszer kimarad. Ettől függetlenül azonban nem hagyott nyugodni a gondolat, szinte hallottam, hogy valaki, ismeretlen, monoton ütemre suttogja a fülembe, ami végül egyre-egyre hangosabb lesz. 

 - Sétálok egyet.

Jelentettem be, igazából a nagy semminek. Ace csak bólintott, túlságosan el volt foglalva, a másik oldalam üres volt, úgyhogy megtámaszkodtam magam mellett és lassan felkeltem. Igyekeztem nem a szokásos tempómban létezni, mert féltem, hogy megszédülök, elesek vagy a legrosszabb, megint hányok. De semmi bajom nem volt, sőt, ahogy eltávolodtam a tűztől egyre inkább kitisztult az agyam. Összehúztam magamon a dzsekimet és összefűzve a karjaimat magam előtt ráérősen sétáltam a faházak között. Nem egyszer kellett azonban sietősebbre vennem a dolgot, mert egy-két idióta úgy gondolta, hogy a szabadban a szex is jobban megy, így többször botlottam bele éppen vadul smároló párokba, vagy nem párokba. Lassan kezdtem torkig lenni vele, mert amíg én épp elveszítettem ennek a lehetőségét, addig körülöttem mindenki rátalál.

 - Min gondolkodsz?

Csak futólag pillantottam oldalra, ismertem a hang tulajdonosát. Tyler ugrott ki két faház közül, amikor meglátott, csak úgy futólag odaintett az éppen elsuhanó fekete hajú lánynak, tudtára adva ezzel, hogy velem akar tartani. A lány nem tűnt csalódottnak, vigyorogva szaladt vissza a táborhelyünk felé én pedig ciccegve égnek emeltem a tekintetemet. Annyira jellemző. Vajon hány lány fogja még rajtam kívül bevenni? A srác hozzám igazította a lépteit, könnyedén felvette a lassú tempómat és nem szakított meg a gondolkodásban, nem haragudott amiért nem válaszoltam, úgy láttam neki is jólesik a hallgatás, így csöndesen sétáltunk egymás mellet, egészen addig amíg el nem értük a tábor végét. A kerítés mögött egy medencét fedeztünk fel és bár ki volt világítva, alig volt benne víz és azt is már teljesen belepte az alga, a tetején szomorúan úszkált néhány műanyag pohár, sörös doboz és cigarettacsikk. Követtük a kerítést, egészen addig amíg meg nem találtuk a bejáratot a medencéhez, mikor pedig ott voltunk Ty kinyitotta előttem én pedig beléptem a fényáradatba. A félhomály után kissé hunyorognom kellett, de hamar megszokta a szemem. Ott aztán a medence széléhez sétáltam és a lábamat a víz fölé lógatva leültem. Tyler leült mellém, tisztes távolságot tartva, majd előhúzta a kabátja zsebéből a cigarettásdobozát, először felém nyújtotta, mikor pedig megráztam a fejemet csak vállat vont és rágyújtott. Ráérősen szívta be a füstöt, majd csinos kis karikákban eregette ki. Szórakozottam néztem, ahogy szétfoszlanak és akaratlanul is rámosolyogtam.

 - Nem fogsz elmondani nekem semmit mi?

A mosoly vigyorrá szélesedett és megráztam a fejemet. Eszemben sem volt beavatni őt a kételyeim közé, mert ha egyáltalán felmerül annak a lehetősége, hogy tényleg, esetleg, talán igaz az, amit Kate mondott, akkor most azonnal belefullaszt a medence büdös, állott vizébe, én pedig nem ilyen halált szeretnék. Bár, ha tényleg baj van, akkor inkább haljak meg most.

 - Nem úgy terveztem azt a hétvégét Hazey. Rájöttem, hogy nem passzolunk és én amúgy is elmegyek, hiszen ismered a terveimet. De szeretném, hogyha barátok maradnánk, mert jó fej csaj vagy. Tudom, hogy ezt már elmondtam egyszer, de akkor lehánytál, ami nem számított a legjobb reakciónak és én szeretném tudni, hogy ez így neked oké-e?

Nem néztem rá, a vízen úszó csikk sokkal érdekesebb volt. Lassan bólogattam, pedig igazából fel sem fogtam mit mondott, aztán ráemeltem a tekintetemet és halványan elmosolyodtam.

 - Rendben.

Fura volt búcsúzkodni. Mert tudtam, hogy az volt. Mármint, ez a duma a barátsággal meg, hogy legyünk jóba, csak azt akarja elkerülni, hogy esetleg miatta vágjam fel az ereimet. Egyébként egy csöppet sem érdeklem sem én, sem pedig a barátságom. Ezt a szeméből is ki tudtam olvasni, de nem akartam vele veszekedni, ez így volt jól, elfogadtam. De nem akartam tovább a társaságában, vagy úgy egyáltalán a közelében lenni. Úgyhogy felpattantam, megvártam amíg ő is így tesz és visszamentünk a táborba. Volt, aki időközben elment lefeküdni mivel holnap délelőtt indultunk, voltak akik még bírták, azonban akadtak olyanok is, akik a tűz mellett aludtak. Szó nélkül indultunk meg Tylerrel két különböző irányba. Ő vissza a barátaihoz, én pedig be a szobámba. Nem akartam senkit sem látni.

A másnap egész simám ment. Reggel kihánytam magamat, pakoltam magamnak vizet a hazaútra, amit Miguel ivott meg. Mindenki búcsút vett a másiktól a suli előtt, én pedig hazaindultam Ace társaságában. Végig be nem állt a szája, egyfolytában Monicról beszélt, meg arról, hogy elhívja randizni, futólag megkérdezte mit szólnék hozzá, majd rögtön összefűzte az egészet az egyetemmel és a bulikkal, utána jött a tanulás és a szülei.

 - ...és akkor kinyírom az összes halálfalót és véget vetek az ötödik világháborúnak. Na jó, te nem figyelsz rá, mi bajod van?

Észre sem vettem, hogy ugyanúgy ahogy tegnap, bólogattam, de kikapcsoltam a felesleges érzékszerveimet. Az éles kérdésre felkaptam a fejemet. 

 - Semmi.

A barátom fintorgott, majd morgott az orra alatt, de épp elég hangosan ahhoz, hogy én is halljam. Úgy éreztem felrobbanok. Nem bírtam tovább. Ő volt a legjobb barátom és mégis kitől kérhettem volna tanácsot, ha nem tőle? Visszahúztam a pulcsijánál fogva, majd elé sasszéztam elállva az útját.

 - Említettem neked a múlt hónapban, hogy megjött?

Nem voltam túl lányos csaj, az ilyen dolgokat simán ki mertem mondani, azonban Ace már a menstruáció gondolatától is agyérgörcsöt kapott, behúzta a nyakát és fintorgott. Láttam, hogy a lelki szemei előtt lezajlik a dolog és már épp megpróbálná kiejteni, hogy 'fujjjeznagyonundorítóhagydabba', felemeltem a kezemet. Megakartam akadályozni, hogy ilyen irányt vegyen a beszélgetést.

 - Ace, nem emlékszem, hogy megjött-e vagy sem.

Most már kezdett ciki lenni, mivel továbbra is fintorgott, úgyhogy felmordultam és megráztam a karjánál fogva.

 - Aceeee, felfogod amit mondok? Lehet, hogy terhes vagyok.

Szóról szóra elmondtam neki mindent ami Tylerrel történt, részletekre én sem emlékeztem, de szinte biztos voltam benne, hogy aznap este a biztonság volt az, amire a legkevesebbet gondoltunk. Láttam a barátomon, hogy ő is megvilágosodik és bár a fintor még mindig ott ült az arcán, lepillantott rám és értelmezte a helyzetet.

 - Szerintem, meg csak fáradt vagy. De ha ez megnyugtat vegyünk egy tesztet. 

Már el is indult visszafelé, amikor visszarántottam. Kis város volt és én nem akartam feleslegesen pletykákat elindítani. Csak nagy szemeket meresztettem Acere, hogy rájöjjön mire akarok kilyukadni, mire felnyögött elővette a telefonját és tárcsázott. Húsz percen belül ott volt értünk Miguel és, hogy teljes legyen a csapat hozta Briant is.

 - Szóval hová is megyünk?

Kérdezte teli szájjal a vörös. Nem igazán értettem, hogy miért élvezik azt, hogy autóval mennek a McDonald'sba, amikor konkrétan mellette lakta, de nem ez volta legalkalmasabb idő arra, hogy megvitassuk.

 - Hazel lehet, hogy terhes. 

Bökte ki Ace, mire Brian hátrafordult, a szájából kilógott egy adag sült krumpli. Ami ijesztőbb volt, hogy Miguel is így tett, könnyedén átgurultunk a másik sávba, de szerencsére a sokktól még a dudát is nyomta, úgyhogy a szembejövő autó már jó korán kikerült minket. S bár hallottam, ahogy elsuhanva mellettünk a sofőr  Miguel édesanyjának az egészsége felől érdeklődik, jelenleg senki nem akarta közölni vele, hogy: Köszöni szépen jól van, kitoloncolták az országból már vagy húsz éve. Nem, az én problémám teljesen megfagyasztott mindent.

 - Kösz szépen Ace. Igen, szóval menjünk a legközelebbi város szupermarketébe, kérlek.

Egész úton nagy volt a csönd, bár a levegő tele volt ki nem mondott kérdésekkel. Mindenki csöndben gondolkodott, én pedig főttem a saját aggodalmamban. Amikor megérkeztünk azonnal kiugrottam a kocsiból, nem foglalkoztam azzal, hogy jönnek-e vagy sem. Felmarkoltam egy kosarat és már mentem is az illatszer osztályra. Többször mentem már el a tesztek mellett, mindig röhögve figyeltem, ha valaki megállt előttük, szerencsétlenek, most viszont én voltam az, akit ki lehetett volna röhögni, főleg, mivel három  fiú is velem együtt bámulta a teszteket.

 - Hűű ez mi?

Kérdezte Brian, levéve egy rózsaszín tégelyes síkosítót, majd mikor elolvasta pontosan mire is való elpirulva visszatette a helyére.

 - Szerintem vegyünk három különbözőt. Nézd, ebbe három van. 

Magamban számolgattam mennyi lesz ennek az összege, Ace mintha olvasott volna a gondolataimban kirántotta a kezemből a kosarat és elindult a pénztárhoz. Én megvártam míg Miguel elolvassa, pontosan hogyan is kell használni a vibrációs gyűrűt majd kisétáltunk a kocsihoz, ahol már várt minket Ace. Mérges tekintete semmi jót nem jelentett. 

 - Hová lesz a menet emberek?

Félig angolul, félig spanyolul nagyon furán hangzott a kérdés, de mind megértettük, Ace közölte, hogy hozzájuk, mert a szülei vacsora partyn vannak  és csak holnap reggel érnek haza. Nem tudtam, miért haragszik rám ennyire, de egyszerre láttam csalódást, szomorúságot és haragot a tekintetében, ettől pedig még rosszabbul éreztem magamat. Amint megérkeztünk és Miguel leállította a kocsit kiszálltunk a kocsiból és elindultunk a sötét ház felé. Tényleg nem volt itthon senki, hárman el is indultunk Ace szobája felé, ő azonban a konyhába tartott. A srácoknak hozott a dugi sörből, az én kezembe pedig egy hatalmas dobozt narancslevet nyomott.

 - Én ezt nem iszom meg.

 - De már pedig megiszod.

Harag villant a tekintetében, ezúttal azonban álltam. Utáltam a narancslé savas, keserű ízét, ami marta a torkomat, ezt pedig ő is nagyon jól tudta. De mivel nem akartam makacskodni, gondolván sokkal tartozom neki inkább fogtam és jó nagyokat kortyoltam belőle. Brian közben kibontotta a teszteket és a csomagolásukat nézegette. 

 - Le fogod őket pisilni?

Felé pillantottam. Vajon tényleg ennyire burokban tartják a szülei? Egyre inkább kezdtem azt hinni, hogy három idegen sráccal ülök egy szobában a haverjaim helyett. Rápillantottam Miguelre, aki szintén a szemöldökét felvonva bámult Brianre, majd elsuttogott valami spanyol káromkodásszerűt. 

 - Na jó, kérem.

A narancslé gyorsan átment a szervezetemen, úgyhogy felkaptam az első dobozt, ami a kezem ügyébe került és már mentem is vele a fürdőbe. Gyorsan átfutottam a használati utasítást, majd miután pontosan végrehajtottam a benne leírtakat, visszapattintottam a kupakot a tesztre és leraktam a mosdóra. Folyattam a kezeimre a vizet, miközben bámultam a tükörképemet. Elég megviselt voltam. Ha most terhes vagyok, akkor mindennek vége az álmaimnak, a munkámnak, a kevéske társasági életemnek, meg alapjaiban dőlne össze a szaros kis életem. Nem lehetek az! Tuti, valami félreértés.

- Kijössz végre?

Ace kissé türelmetlen volt, kopogott az ajtón, úgyhogy elzártam a vizet megragadtam a tesztet és kicsapva a fürdő ajtaját a kezébe nyomtam a kis műanyagot. A másik kettő gyáván ugrott el tőle, miközben azt ordibálták, hogy ezt én bizony lepisiltam és Acenek le kell vágni tőből a karját, mert rohadt undorító. Mindössze a legjobb barátom nem szólt egy szót sem. Megkövülten bámulta a kék kupakos valamit. Miguel átnézett a válla fölött, majd rám pillantott.

 - A két csík az jó?

Ezúttal tökéletes volt angolja, vigyorgott is mellé, egészen addig amíg meg nem látta, hogy elfehéredek, hatalmasat nyeltem és segítségkérően pillantottam Ace felé, aki lassan felnézett rám és kiolvashattam a szeméből azt, amit hangosan is kimondott.

 - Nagyon nagy szarban vagy. 

Chapter 6

Mondanom sem kell, hogy mindent kiadtam magamból. Mikor már azt hittem, hogy vége, ismét elfogott a hányinger, úgyhogy sikerült másodjára is egy tetemes adagot kiadni magamból. Tylernek persze eszében sem volt segíteni, de legalább annyira esze volt, hogy hátrébb lépjen és fintorogva végignézze a jelenetet. Miután végeztem egy nőies mozdulattal köptem egyet, majd letöröltem a számat a kezemmel. Felpillantottam az előttem állóra, de annyira könnyes volt a szemem, hogy alig láttam belőle valamit.

 - Ez mi a szar volt?

Kérdezte nagy sokára, teljesen kikelve magából. Teljesen érhető volt, hiszen gyakorlatilag telibe hánytam. Mégsem olyan jók a reflexei, mint azt először gondoltam. Attól függetlenül, hogy a helyzet kellemetlen volt, elégtételt éreztem. Úgy gondoltam, hogy ennyi igazán kijár neki és, hogy megőrizzem a méltóságom utolsó morzsáit, halványan elmosolyodtam.

 - Ez fánk, pillecukor és egy kis tequila.

Rosszul voltam, már attól, hogy felsoroltam őket, de azt hiszem mindent kiadtam magamból, úgyhogy már nem tudtam mit hányni. Ty szeme szikrákat szórt, én pedig álltam a tekintetét, egészen addig amíg meg nem érkezett Ace. 

 - Minden rendben?

Hallottam, hogy megremeg a hangja, igyekszik bátornak tűnni, de nem akart zavarni, viszont láthatta, hogy valami nincs rendben. Értetlen tekintettel meredt ránk, mi pedig Tylerrel egyszerre fordítottuk felé a tekintetünket.

 - Visszakísérnél a faházba? Nem vagyok jól.

Ezúttal már az egész testemmel felé fordultam, és belekaroltam a legjobb barátomba, tényleg nem voltam jól. Szédültem, karikákat láttam, de még arra volt erőm, hogy mikor néhány méterrel távolabb kerültünk tőle a vállam felett visszanéztem rá és bemutattam neki. Bár nem láttam tisztán, de azt láttam, hogy még mindig ott állt, értetlen képpel, de mikor észrevette, hogy bemutattam, vigyorogva visszamutatott. Éljen a gyerekesség. Mikor beléptünk a faházba a szótlan lány ott ült az ágyán és a telefonját nyomkodta, épp csak egy pillantásra méltatott minket, többre nem futotta neki. Ace lefektetett és odaült az ágyam szélére. Kissé teátrálisra sikerült, mert hirtelen úgy éreztem magamat, mint aki haldoklik.

 - Jól vagyok, csak össze-vissza ettem.

Igyekeztem vigyorogni, amennyire csak tőlem telt, de a legjobb barátomat nem tudtam átverni.

 - Hozok neked vizet. 

Érdekes, hogy nem reagálta le a helyzetet, pedig látta, hogy konkrétan lehánytam a suli egyik legmenőbb srácát, ilyenkor általában minden részletet újra meg újra elmond, az ő szemszögéből, majd kikérdez, de most nem tette. Én pedig nem éreztem magamban elég erőt ahhoz, hogy noszogassam. Mikor becsukódott mögötte az ajtó a lány lerakta a telefonját és puffogva a bőröndjébe nyúlt és odadobott az ágyamra egy üveg vizet. Meglepődve nyúltam el érte és óvatosan felülve kibontottam.

 - Köszi.

 - Hányás szagod van.

Hát, azt, hogy "szívesen" inkább hallottam volna, de mindegy. Mire Ace visszatért már meg is ittam a vizet, úgyhogy a másikat nem adta oda, inkább a kezében melengette.

 - A másikat nem kapod meg, különben hányni fogsz megint.

Sóhajtva visszafeküdtem és a szememet lehunyva meditáltam. Nem beszélgettünk, éreztem, hogy ellazulok és hamar álomba szenderültem.

Reggel csörömpölésre keltem. Körülöttem már mindenki ébren volt, felöltözve készülődtek. A két biokémiás lány sminkelt, a harmadik pedig ott ült, ahol előző este. Elgondolkodtam rajta, hogy vajon így is aludt-e, de hamar elvetettem az ötletet, gyorsan kiugrottam az ágyból, és én is öltözni kezdtem. Legalább felkelthettek volna, mert tíz perc volt az indulásig. Úgyhogy gyorsan kimentem fogat mosni, megfésülködtem és utolsóként pattantam fel a buszra.

 - Nem keltett fel senki.

Morogtam és levágtam magamat Brian mellé. Csöndesen telt az út, a fiúk elmesélték, hogy reggel hatig ment a buli, úgyhogy a csapat nagy része nem hogy másnapos, hanem még részeg. Hát, érdekes lesz így hullámvasutazni. Kicsit sajnáltam, hogy kimaradtam a buliból, de nem éreztem magamban elég erőt ahhoz, hogy kimenjek, inkább aludtam. 

Nagyjából háromnegyed óra volt az út, mire megérkeztünk a vidámparkhoz. A diákok feléledtek és úgy tapadtak a busz ablakára, akár az óvodások. Engem is elfogott az izgalom és  mikor lepattanva a buszról meghallottam az első sikoltásokat rögtön kirázott a hideg. Szerettem a vidámparkokat, de nem sok lehetőségem volt ilyen helyekre menni, úgyhogy tényleg nagyon örültem. Nem ettem semmit, úgyhogy amint beértünk az első dolgom az volt, hogy vettem egy vattacukrot, meg egy csomag mogyorót. Felváltva ettem a szerzeményeimet, nem foglalkozva Miguel fintorgásával. Szerinte a sós mogyoró és a vattacukor nem illik össze, szerintem viszont nagyon finom együtt, úgyhogy megettem az egészet. A csoport közben szétszéledt, nem is láttam ismerőst, de nem foglalkoztam vele, inkább beálltunk a legközelebbi sorba és izgatottan figyeltük, ahogy fogynak előlünk az emberek. Mire mi jöttünk gyorsan bevágtuk magunkat az ülésbe. Hatalmas élmény volt! A hullámvasút össze-vissza rángatott, ordítottunk az adrenalin pedig megtelítette minden porcikámat. Mikor viszont leszálltunk, már nem éreztem magamat annyira jól, sőt, megint hányingerem támadt. Úgyhogy a következő kört inkább kihagytam, és a padon ülve figyeltem, ahogy a fiúk sorban állnak, közben igyekeztem nem kidobni a taccsot és ez le is kötötte a figyelmemet. Annyira, hogy észre sem vettem, hogy valaki leült mellém. Mikor szórakozottan oldalra fordultam hirtelen összerándult minden izmom a meglepettségtől, a számra szorítottam a kezemet, hogy ne sikoltsak fel. 

 - Ty! Mit keresel itt?

Nem tudom mikor ült le mellém, de nem vettem észre, viszont amilyen kényelembe helyezte magát, arra gondoltam, hogy legalább percek óta itt ül és engem néz.

 - Várom a srácokat és mivel itt volt egyedül hely, leültem.

A fejével a sor felé bökött, Oliver és Blaze épp előre tolakodtak Miguelékhez, majd mintha mi sem történt volna lepacsiztak velük és együtt szálltak fel a hullámvasútra. 

 - Te miért nem mentél?

 - Én arra akarok felszállni.

Követtem a tekintetét, és megláttam a hatalmas hullámvasutat. Nem bírtam nem vigyorogni, és észre sem vettem, hogy figyeli az arcomat.

 - Jössz?

 - Hm?

Szórakozottan pillantottam rá, mire megismételte. Kissé össze zavarodtam. Most mégis miért hív hullámvasutazni, amikor épp tegnap pattintott le.

 - Nem haragszol, hogy lehánytalak?

 - Jóváteheted egy körrel.

Csak én éreztem kétértelműnek? Ám mielőtt még ezt lereagálhattam volna, kézen fogott és elhúzott. Nem érdekelte a tömeg, átfurakodott a tömegen, magával húzva engem, így a sor elejére kerültünk. Ami természetesen nem tetszett mindenkinek, hallottuk a hőbörgést a hátunk mögül, ami felkeltette az egyik alkalmazott figyelmét.

 - A sor végére.

Mondta unottan, és én már indultam volna vissza, de Ty megfogott.

 - Eddig is itt álltunk, úgyhogy fogd be öreg és csináld  a dolgot.

Elég érdektelen volt a csávó, úgyhogy csak megvonta a vállát és beengedett minket, legelőre. Remegett a kezem, ahogy előre ültem. Féltem, de izgatott voltam. Ty beült mellém lehúzta rám a hámot, majd magára is. És már indultunk is. A szívem a torkomba dobogott, miközben felfelé zakatoltunk, majd mikor nekilódult a gép sikítva zuhantunk alá épp csak pillanatokig élvezve ki a súlytalanságot. Pár perc alatt véget ért az egész, csak egy kör volt az egész, akárcsak a kapcsolatunk Tylerrel. Mikor leállt a gép, mindenki kiszállt, én viszont képtelen voltam kiszállni. Ty a szemét forgatva nyúlt értem és könnyű mozdulattal kiemelt az ülésből.

 - Azt hiszem hánynom kell.

Mondtam, miközben összeszorítottam a szememet. Addig ficeregtem, amíg el nem engedett. Mintha puskából lőttek volna ki, rohantam az első kukához és megkapaszkodva a szélében igyekeztem visszanyelni a vattacukor, víz, mogyoró kombinációt. A szemem sarkából láttam, hogy Miguel, Brian, Oliver és Blaze felém tartanak, Ace néhány lépéssel előttük tart felém, épp időben, hogy mindannyian láthassák, ahogy telehányom a kukát. Egy kéz simult a derekamra, majd összefogta a hajamat.

 - Blaze, hoznál egy üveg vizet?

Ty volt az, aki összefogta a hajamat, pedig azt hittem Ace ért ide. Annyira kellemetlen volt! Öklendezve próbáltam meg kiegyenesedni, mikor pedig már úgy éreztem, hogy nincs mit kiadnom magamból, ellöktem magamat a kukától és leültem a padra. Blaze akkor ért vissza a vízzel, a többiek körbeálltak és félig aggódva, félig fintorogva figyeltek. 

 - Mi van veled?

Kérdezte Oliver és bár kedvesnek tűnt, láttam az arcán, hogy nehezére esik normálisan megkérdezni.

 - Nem tudom, talán beteg vagyok.

Kortyoltam egy kis vizet és néhány perc után már jobban is voltam. Mintha mi sem történt volna. A többiek is látták, hogy kezd visszatérni a színem, úgyhogy mindenkit megnyugtattam, hogy életben fogok maradni, bár nem tudom, hogy ennek örültek-e vagy sem. Mindenesetre nem hullámvasutaztam többet. Csak kísérgettem a srácokat, akik mindenre felültek én meg irigykedve néztem, ahogy jó érzik magukat. Tyék röviddel azután, hogy jobban lettem leléptek. Így ismét négyen maradtunk. A nap lassan telt, legalábbis nekem. Hét órakor a kapuban vártuk a többieket, mivel zárt a park. Hát, ennyi volt. Duzzogtam, mert a többiek látszólag jól érezték magukat én pedig egész nap a padon ültem. Mondanom sem kell, szótlanul ültem végig a buszutat.  Mikor visszaértünk mindenki elindult lezuhanyozni, lepihenni, hogy bírják az esti tábortűz körüli bulit. Én is így tettem. Gyorsan lezuhanyoztam és visszamentem a szobába, hogy ott szárítsam meg a hajamat. Épp próbáltam a törülközővel valamivel szárazabbra törölni a hajamat, mikor a lányok is visszaértek a szobába.

 - Mi volt veled ma Hazel?

Kérdezte Emma, miközben a tükre után kutatott. Úgy tűnt, most még a normálisabb lányok is kicsinosítják magukat. Nem tudom miért gondolják, hogy ez az utolsó lehetőségük bepasizni, hiszen az élet még csak most kezdődik! Minden esetre nem szóltam nekik, ha ők így látják jónak, akkor legyen.

 - Nem tudom, lehet, hogy gyomorrontásom van.

Nem vagyok orvos, de még én is tudom, hogy a gyomorrontás nem ilyen. De egyszerűen nem tudtam másra gondolni. Most nem voltam rosszul, semmi bajom nem volt. Sőt, éhes voltam. A hasamra szorítottam a kezemet, mikor fájdalmasan megkordult, a többiek pedig felröhögtek.

 - Ki tudja...lehet terhes vagy.

Mondta Kate rákontrázva, miközben még jobban nevettek és én is velük nevettem, majd a vigyor fokozatosan fagyott le az arcomról.

Chapter 5

Sziasztok!

Huh, nagyon régen írtam, kicsit elhanyagoltam a dolgot, de mivel rákérdeztek, hogy mikor folytatom a történetet, úgy döntöttem, hogy folytatom. :) Úgyhogy ezt az extraaa hosszú fejezetet Tímeának ajánlom, aki rádöbbentett arra, hogy talán írnom kellene. :D Jó szórakozást csajszik és leljétek benne örömötöket!

A hétvége úgy repült el, hogy mire észbe kaptam, már vasárnap délután volt. Fogalmam sem volt, hogy csinálta, de Ty mellett repült az idő. Pedig semmi említésre méltót nem csináltunk. Beszélgettünk, hülyültünk, elmentünk csónakázni, ami romantikus helyett inkább bénára sikerült, mert a motor alig akart beindulni, félúton pedig le is állt, úgyhogy evezhettünk visszafelé. Ezen kívül azonban leginkább csak nevettünk. Olyanok voltunk, mint két régi haver, akik ezer éve nem találkoztak. Talán mondanom sem kell, ez megrémített, mert Ő semmi jelét nem mutatta annak, hogy többet érezne irántam, mint barátság. A péntek estéről mélyen hallgattunk, pedig akárhányszor csak erre gondoltam beleremegett a gyomrom, vasárnapra azonban inkább már a hányinger fogott el tőle. Ez olyan igazságtalan! Úgy tett, mintha meg sem történt volna. Együtt aludtunk, de egymásnak háttal, ráadásul szombat éjszaka valami istentelenül horkolt, úgyhogy elég kiábrándító volt a dolognak ez az oldala. Nem értettem, hogy miért viselkedett így, de egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy az a fajta srác lenne, aki csak úgy átgyalogol egy lányon. De egyre inkább úgy éreztem, hogy tényleg ez a helyzet. Volt egy jó esténk, és ennyi. Persze, én szívesen elmondtam volna neki, hogy ez nekem sokkal többet jelentett, de nem tettem, mert nem éreztem helyénvalónak.

 - Indulhatunk?

Kiabált fel már az ajtóból, úgyhogy gyorsan felpattantam az ágyról, felvettem a kockás ingemet, a baseball sapkámat a fejembe húztam és megragadva a táskámat szótlanul húztam ki mellette az ajtón. Nem néztem rá, de éreztem, hogy jót mulat a dolgon, ettől pedig még jobban fájt. Hazafelé csöndesen voltunk, néhány szót váltottunk csak, azt is jelentéktelen dolgokról. Hirtelen már az is hihetetlennek tűnt, hogy olyan jól éreztem magamat vele. Ki ez a srác? Azt hiszem, a kérdés jogos volt.

Mikor hazaértünk lustán leállította a motort és felém pillantott, kezeit hanyagul támasztotta a kormányon és a szemében játékos fény csillant. Nem szólaltam meg, csak bámultam vissza rá értetlen képpel. Mire ő megköszörülte a torkát, kénytelen volt megszólalni.

 - Jó volt a hétvége.

 - Igen. Köszönöm szépen. Még egyszer.

Bólintottam, majd mielőtt még túl ciki lett volna a helyzet kipattantam a kocsiból és kicsit erősebben csaptam be az ajtót mint kellett volna, majd vissza sem nézve becsörtettem a házba. 

 - Hol voltál?

Förmedt rám az anyám, a szájában cigi lógott és épp valami mirelit kaját bontogatott. Érdektelennek tűnt, inkább mintha azért háborodott volna fel, mert hazaértem.

 - Neked is szia.

 - Ne pofátlankodj Hazel. Nem azért neveltek...

 - Azért neveltél, hogy majd idősek otthonába dugjalak az utca helyett..

Morogtam kelletlenül, majd hátat fordítva, nem foglalkozva az ordítással felcsörtettem a szobámba. Előkaptam a telefonomat és azonnal hívtam Acet. Valószínű, hogy várta a hívásomat, mert másfél csöngetés után fel is vette.

 - Élsz még? Hol vagy? Nem jelentkeztél! Megmondtam, hogy legalább írj! Mi van veled?

Mi a szar? Ma mindenki ordibálni akar velem? Nem bírtam tovább, a feltörő sírás elszorította a torkomat, és nem tudtam megszólalni, csak a fejemet csóváltam, mire nagy sóhajt hallottam a vonal túlsó végén. Bravó! Legalább felfogta.

 - Jaj Haze, annyira sajnálom. 

A hangja kissé színtelen volt, nem úgy tűnt, mint aki igazán sajnálja a dolgot, inkább olyannak aki számított rá, "én megmondtam" hangsúly volt. Ez pedig nem fair, rohadtul nem az. Hát milyen barát vagy te? Ám hiába letorkollni, nem ment. Nem tudtam megszólalni, csak rázni kezdtem a szabad kezemet, abban reménykedve, hogy kirázom a sírást is. 

 - Fél óra, a gördeszka pályán.

És lerakta. Komolyan rám rakta a telefont! Bőgve öltöztem fel, majd kipillantottam a sötét utcára, vissza az ajtóm felé és egy határozott mozdulattal felkaptam a deszkámat és kisurrantam az ablakon. Gyorsan ott voltam a pályán, volt időm még szánalmasnak érezni magamat, amikor megjött a legjobb barátom. Szótlanul leült mellém, és várt. Várta, hogy majd mondok valamit, azonban nem tudtam mit szólni, egyszerűen nem ment, mint ma oly sok minden. 

 - Azt hittem számítok...

Nyögtem ki végül, mire Ace beharapta a száját. Tuti, hogy valami klisét akart elpuffogtatni, de észbe kapott és idő előtt visszanyelte. 

 - Ő Ty. 

Hát igen, ezzel nagyjából minden el is mondott. Jót, rosszat, hideget, meleget.

 - Nem számít.

Nyögtem ki végül eltökélten, és duzzogva kitöröltem a szememből a könnyeket. Ennyi. Tényleg ennyi, nem óhajtok több időt erre a hülyeségre szánni. Igaz, elmeséltem a hétvégét, minden részletet, még a legpikánsabbakat is. Szótlanul hallgatott, a szeme sem rezzent. Számított erre és ezt el is mondta. Végül aztán csak jött a klisé, "Ez is hozzátesz ahhoz, aki leszel". Milyen hülyeség már ez?

Hétfő reggel tényleg olyan voltam, mint akit kicseréltek, bár belül fájt, úgy voltam vele, hogy nem hagyom meg neki az örömöt, hogy szenvedni lásson. Ez olyan  lányos dolog, előre feminizmus és társai! Ace nem hitte el, a többiek viszont igen, és ettől könnyebb volt az iskolában, mert úgy tettünk, mintha nem történt volna semmi. Én nem beszéltem róla, ők pedig nem kérdeztek. Ty kétszer is elment mellettem, először bepróbálta a varázskacsintást, de miután nem reagáltam le, utána már nem tett semmit. Hiába is vártam volna tőle egy minimális reakciót, nem kaptam. A telefonom egész nap néma maradt, olyan volt, mintha elvágták volna a dolgot. Bár titkon reménykedtem benne, hogy majd keres valahogy, de nem történt meg. Ahogy sem kedden, szerdán, csütörtökön és pénteken sem. A hétvégét Acenél töltöttem. Tanultunk az érettségire, bár még csak szeptember volt, jobb időben elkezdeni. Majd filmmaratont tartottunk. A szüleit nem zavarta, hogy itt lábatlankodom, tisztában voltak az otthoni helyzettel és nem egyszer felajánlották már, hogy örökbe fogadnak, de mindig röhögés lett a vége. Ez az én keresztem, nekem kell cipelni. Így hétfőn innen indultam suliba. Mielőtt azonban beérhettünk volna az óránkra a hangosbemondó recsegni, majd sípolni kezdett. Többen a fülükre szorították a kezüket, majd az igazgató köhintve beleszólt. 

 - Minden végzőst várunk az előadóterembe. MOST.

 Azonnal elindultunk az auditórium felé, ahogy rajtunk kívül még legalább másik hetven diák így tett. Nem volt nagy a suli, a bukási arány hatalmas, így nem sokan mondhatták el magukról, hogy ebben a félévben érettségizni fognak. Brian és Miguel már ott voltak, az első sorban ültek, úgyhogy leültünk melléjük és kíváncsian vártuk mi fog történni. Az emberek elcsendesedtek, nekem pedig megszólalt a telefonom. Idegesen kotortam ki a táskámból és miközben az igazgató beszélni kezdett, elolvastam az üzenetet.

"Mi van veled?"

Ty volt. Hát persze. Ő valahol leghátul ült, nem néztem hátra, inkább sóhajtva lentebb csúsztam a széken és odaadtam a fiúknak a telefonomat, hogy elolvashassák. Eléggé felhúzta őket a dolog, holott csak Ace tudott róla mi történt, ezek szerint fű alatt kipofázták a dolgot. Miguel hátrafordult és bemutatott egy nem túl kedveset mire Tyék bandájának, felbőgött, akár az állatok.

 - Hagyjad.

Rángattam le gyorsan, mert kezdett kellemetlen lenni, ugyanis Miguelt nem hatotta meg a felé érkező üres műanyag üveg sem.

 - Szóval, ha Mr. Suarez is helyet foglal, esetleg ismertetném miért is vagyunk itt, hogy  lehető leghamarabb kint tudjam magukat.

Mondta az igazgató hűvösen, a többség ezt elismerő tapssal jutalmazta, így az igazgató belekezdett a monoton dumába, aminek a lényege az volt, hogy most is, mint minden évben a végzősök (már aki akar) elmehet egy hétvégére össznépi táborozásra, hogy könnyes búcsút vegyünk egymástól. Ráadásként a szombati napon meglátogatjuk az ország egyik legnagyobb vidámparkját. Ha tábor nem is, a vidámpark azért felvillanyozott. Úgyhogy a nagy beszéd végén, amibe beletartozott az is, hogy tilos az alkohol, a drog és igen a fű is annak számít duma, feliratkoztunk mindannyian. Az egész végzős buli október közepén esedékes, addig kellett befizetni a költséget. Ahogy láttam, elég sokan feliratkoztak, igen, Ő is. De nem érdekelt, a barátaimmal akartam menni, jól érezni magamat. Még ha a társaság többi része nem is érdekelt. Brian és Miguel örültek, hogy végre egy végzős program, amire ők is hivatalosak, Ace viszont visszahúzott a kapucnimnál fogva.

 - Héé, van rá pénzed?

 - Ő, hát izé...

Erre nem is gondoltam. Basszus. A szüleimtől nem kérhettem, vagyis kérhettem volna csak nem kapok. Magamnak kellett hát megoldanom, de hetek óta nem voltam Stuartnal dolgozni. Mosogatni gáz, utáltam is rendesen, de mindig kaptam egy kis jutalmat.

 - Kifizetem neked, később meg megadod.

 - Nem, dehogy. Visszamegyek dolgozni, a helyemet senki nem töltötte még be.

Hát mégis ki akarna mosogatni egész délután, este és hétvégenként? Hát persze, hogy én! Agghr. Mindegy, így telt az elmúlt pár hét. Tanulás, munka, kevés alvás, munka, alvás a tankönyv felett, néhány elégtelen és néhány jó jegy. De be tudtam fizetni a kirándulást és maradt még pénzem arra, hogy elverjem. Az utóbbi hetek rohanásában egész jól sikerült elfelejtenem a Tyos dolgot, távoli emléknek hatott csak, ezzel együtt azonban sok minden másról is elfelejtkeztem...

A kirándulás reggelén korán keltem. A cuccaimat előző este összepakoltam, úgyhogy nem volt gond. A sporttáska készen állt az utazásra, én viszont kevésbé. Ugyanis baromi éhes voltam! Mivel ma reggel gyalog mentünk a suliba a nehéz táskák miatt, tettünk egy kitérőt a fánkozó felé, ahol vettem hat darab színes fánkot. Ace furcsa arckifejezéssel figyelte, ahogy örömtől csillogó szemmel veszem le a pultról a zacskót.

 - Nem is szereted a fánkot.

 - Hogy érted? Én imádom a fánkot!

Nem is igazán emlékszem, hogy szeretem-e a fánkot, de mire a suli elé értünk betoltam hármat, úgyhogy valószínűleg szeretem. A fiúk már ott álltak, ahogy a többiek is. Úgy tűnik mégsem jött mindenki, csupán negyven diák állhatott az iskola előtt. Picsák, rágógumizva és persze selfiezve, jött egy pár darab rocker akik a kora reggel ellenére söröztek...stb stb...szóval a klisék a mai napig nagyon is aktuálisak. Na és a lényeg, Oliver, Blaze és Ty nem felejtettek el jönni. Ők kicsivel odébb állva cigiztek és unott fejjel figyelték, ahogy a buszok behajtanak elénk, ugyanis három is volt belőlük. Mit sem törődve a többiekkel felszálltunk a legutolsó buszra, így együtt ülhettünk egy már piás, hatalmas társasággal, akik látszólag nagyon jóban voltak egymással. De legalább Tyék máshová ültek. 

Lassan indultunk el, én még eszegettem a fánkot, nem foglalkozva a többiekkel, miszerint kövér disznó leszek és társai. Amikor azonban Miguel elővette a barna papírzacskóban a tequilát már a gondolattól is felkavarodott a gyomrom.

 - Tedd el, mert mindjárt elhányom magamat.

A spanyol srác beleszagolt az italba, majd közölte, hogy "De hát, ennek nincs is szaga". A többiek is megszaglászták, és kollektíven úgy döntöttek, hogy hülye vagyok. Ami még vicces is lett volna, ha a hat órás út alatt nem lettem volna végig rosszul. Kavargott a gyomrom, Brian szerint zöld színem volt a szám meg annyira fehér volt, hogy hajaztam egy hullához. Így mondanom sem kell, boldog voltam, amikor végre megérkeztünk. Hatalmas füves, erdős terület tárult a szemünk elé. Ezek parcellákra voltak osztva, ahol első látásra tíz-tizenöt darab faház volt kör alakba elhelyezve.

 - Ez mekkora tré már!

Kiáltott az egyik sátánista (azt hiszem), aki félig kint lógott a busz ablakán. Meg kell mondanom, a többiek sem voltak épp oda. Sehol egy pláza, sehol egy bolt, wifiről meg szerintem még nem is hallottak. 

 - Remélem legalább áram van.

Nyafogtam kelletlenül, bár nekem nem azért kellett volna, hogy élesítsem a hajvasalót, egyszerűen csak emberi szükséglet volt. Miután leszálltunk a buszról az igazgató és másik öt kísérő tanár felolvasta kit hová osztanak be, majd ismertették a házirendet. Nincs alkohol, semmi gyúlékony és a hangoskodást is mellőzhetnénk. Na persze...nyilván. Mindenki elindult a faház felé, ahová a biztonság kedvéért kiírták a lakók nevét. Természetesen nem lehettem egy helyen a fiúkkal, de legalább nem volt annyira klisés a dolog, hogy egy rakás ribanccal kellett laknom. Sőt, egész jó volt, két lány akiket ismertem biokémiáról és egy harmadik, aki még a nevét sem volt hajlandó elárulni. Mire kipakoltunk már esteledni kezdett, úgyhogy az élelmesebbek megtalálták a  tűzrakóhelyet...mondjuk nem volt nagy cucc a füves területünk közepén. Így hozták a fát, a pillecukrot a botokat, a piát és a cigit. 

A tanárok egy ideig próbálták fegyelmezni a társaságot, de miután Mr. Blake, a legfiatalabb tanárunk, aki színjátszást oktatott leült közénk és rágyújtott a többi tanár is feladta. Ebből a szempontból élveztem a kisvárosi életet, bár utált mindenki mindenkit, azért be kell vallani jól összeszokott társaság volt. A legtöbbjükkel már az óvodába is együtt jártam. Ráadásul nem voltunk sokan, ami tök jó volt. Mindenkivel sikerült pár szót váltanom, még a Brian által "hülye picsáknak" titulált lányokkal is, akik azt kérdezték mivel szőkítem a hajamat. Aucs. Aztán jött az este fénypontja. Igyekeztem úgy ülni, hogy ne lássam Tyt, így azt sem láttam, amikor odajött mögém. A térdével megbökte a hátamat és a fejével a fák felé intett. Nem szóltam semmit,csak felkeltem, és elindultam utána. Miután magunk mögött hagytuk egy kicsivel a zajongó társaságot, szembefordult velem, a kezét lazán a zsebébe dugta és szórakozottan nézett le rám.

 - Na jó, mit bámulsz? Mi van?

Kérdeztem kicsit erélyesebb,  mire érdeklődve oldalra billentette a fejét. Egy ideig nem szólt semmit, én pedig azt hallgattam, ahogy morajlik a gyomrom. Sikerült legalább hat pillecukrot megenni, és kortyoltam egy kicsit a tequilából is. 

 - Gondoltam megbeszéljük, de te elintézted egyedül. Csak annyit akartam mondani, hogy jobb ez így Hazey. Nem illünk össze, ez kiderült a hétvégén is. Mármint jó volt meg minden, de ennyi...nem kell többet belelátni.

Hanyagul megvonta a vállát, én pedig bólintottam, vagyis azt hiszem bólintani akartam, de abban a pillanatban a fánk, a pillecukor, a tequila mind fordult egyet a gyomromba én pedig előre dőlve hánytam el magamat, telibe Tyler gatyáját és cipőjét.

Chapter 4.

A gondolat, hogy egész hétvégén együtt legyek valakivel, akit tulajdonképpen nem is ismerek, meglepő módon egyáltalán nem rémített meg. Bármi is volt nekem Tyler, bármi is volt kettőnk között, azt tudtam, hogy elemi erővel húzott magához. Ámbár hiába várná bárki is a csöpögő gondolatokat, azok nem jönnek, legalábbis nem maguktól. Nem voltam szerelmes, legalábbis ezzel győzködtem magamat. Számomra a szerelem nem volt más, csak kémiai reakció, hormonok által okozott agyhalál...amit nem akartam átélni. Hiszen, ha valaki még soha életében nem látott filmet, vagy nem olvasott regényt, esetleg a víz alatt, vagy a Holdon lakik is tudja, hogy a szerelem fáj, akkor is ha boldog...pláne ha nem. Én pedig nem akartam ezt a fájdalmat, ezért eltaszítottam magamtól a gondolatot, mondván, a szerelem gyerekes dolog és aki hagyja magát, az meghal. Nagyjából, ez volt a véleményem a szerelemről.

Mégis.

Mégis beültem a kora délután házunk előtt lefékező autóba, a legnagyobb nyugalommal. Ty megajándékozott az elbűvölően csibészes mosolyával, amitől nem bírtam állni a pillantását, miközben sebességbe kapcsolt és egy kövér gázfröccs kíséretében lehagyta a házunkat. Nem szóltam senkinek arról, hogy hová megyek (és nem csak azért, mert én sem tudtam), hogy mikor jövök, vagy visszajövök-e egyáltalán. A fiúk persze tudták, Acenek megígértem, hogy telefonálok, vagy legalább dobok egy smst életjelet adva magamról. Nem is értem miért aggódott annyira, Tyler azonnal megnyerte magának a társaságot a tegnap esti gigantikus xbox meccsel. Mégis, tudtam, hogy ha valakinek hát neki jelentenem kell. 

- Megmondod hová megyünk?

Egészen eddig nem szólaltam meg, valamiért nem volt kenyerünk a beszélgetés, csak élveztük a közöttünk vibráló levegőt és nem fecsegtünk csak úgy, mert nem volt értelme. 

- Mindjárt.

A vigyorából tudtam, hogy nem fogja elmondani. Így megadóan felsóhajtottam és letekerve az ablakot kihajoltam az őszi levegőbe, ami még kellemes volt, se túl meleg, se túl hideg, olyan "pont jó" időjárás. Fél füllel hallottam, hogy Tyler benyomja a rádiót és a következő pillanatban pedig már énekelte is a dalt. Összevont szemöldökkel húzódtam vissza a kocsiba és félig felé fordulva figyeltem. Egy ideig nem vette észre, csak az útra koncentrált, remek sofőr volt...annyira jól állt neki az autó! De aztán, talán túl hamar is, abbahagyta az éneklést és felém pillantott.

- Mit bámulsz?

A hangjából hallottam, hogy tényleg érdekli, de közben jót is szórakozik rajta. Zavartan köhintettem, leplezve ezzel a mosolyomat. 

- Kings of Leon...nem tudtam, hogy te hallgatsz ilyesmit.

- Hát, most már tudod...jó banda. 

Még egy pillantást vettem rám, aztán folytatta a dalt, mintha mi sem történt volna. Meglep, folyamatosan meglep, hitetlenkedve csóváltam a fejemet, miközben a bennem kialakult kép róla kezdett összedőlni. Az egyik kedvenc bandám...

A nap már leszökött az ég aljára, mire körvonalazódni kezdett bennem, hol is vagyunk. Legalább három órája utaztunk egyfolytában, egyetlen egyszer álltunk meg tankolni, de abban a pillanatban kiegyenesedtem, ahogy az autó lassult alattam és ügyesen befordult egy földútra. Az erdősáv ami mellett elhaladtunk gyér volt, de ahogy egyre beljebb mentünk, egyre inkább sűrűsödött. Aztán, mintha elvágták volna, egy hatalmas tó tárult a szemem elé, körülötte alig néhány ház. A sötét ablakaiból arra következtettem, hogy szinte mind üres lehet, leginkább weekend háznak tűntek, ugyanakkor néhány helyről füst gomolygott fel, ami arra engedett következtetni, hogy nem vagyunk egyedül.

- Itt fogsz kinyírni?

Kérdeztem, leplezve ezzel a csodálatomat. Képes volt órákat utazni azért, hogy eljöjjünk ide, csak, mi ketten? 

- Talán...talán nem.

Vigyorogva leállította a motort, majd határozott mozdulattal behúzva a kéziféket végleg leállította az autót. Kipillantottam az ablakon és megláttam a fölöttem elterülő házat. Meglepően nagy volt, a falai fehérre voltak festve és legalább hét, nyolc szobája lehetett, ha nem több. 

- Kisasszony...

Észre sem vettem, hogy közben kiszállt és kinyitotta nekem az ajtót. Szó nélkül szálltam ki, még mindig a magasba pillantottam, próbáltam megállapítani, hogy laki-e itt valaki, mert a verandán égett a villany, az ablakok azonban sötétek maradtak a jöttünkre. 

- Ki lakik itt?

- A nagyszüleimé volt, de miután a nagyapám meghalt, a nagymamám nem akart itt maradni egyedül, ezért bent él nálunk a városba, ez pedig, ez megmaradt amolyan hétvégi háznak. Szóval, hogy kérdésedre feleljek, nem lakik benne senki, de ha megfelel, akkor hétvégén mi fogunk.

Kicsivel előrébb sétáltam, de mikor befejezte a mondandóját, megpördültem a tengelyem körül és széttártam a kezeimet.

- Hogy megfelel-e? Most viccelsz?

- Igen, na gyere, körbeviszlek.

Kinevetett. Ám mielőtt még megsértődhettem volna megragadta a kezemet és felhúzott a verandára, kinyitotta az ajtót, és kitárta előttem. Az első, ami feltűnt az volt, hogy a házra ráférne egy szellőztetés, ergo elég régen járhattak itt, de ez csak az első pillanat volt, amint kattant a villany, már egyáltalán nem foglalkoztam vele. Az egész alsó szint egy légterű volt, hatalmas belmagassággal. Az ajtóból rá lehetett látni a a konyhára, az étkezőre, a nappalira, csodálatos volt. Mindent fa borított, ízléses volt elrendezés, semmi túlzás, az alsó szint központjában pedig egy hatalmas kandalló ásított üresen.

- Hát,ez az alsó szint, fönt van négy darab háló, de az még nem aktuális, gyere.

Ismét megragadta a kezemet, keresztülhúzott a házon, hogy aztán egy hatalmas üvegfalhoz érjünk. Be lehetett onnan látni az egész tavat, lentebb pedig ott pihent a tavon egy aprócska csónakház, mellette pedig stég. Szájtátva figyeltem, szinte lehetetlen volt, hogy valami ennyire betaláljon. Nem vettem észre, de ha oldalra pillantottam volna, láthattam volna a tekintetét, ahogy engem vizslat, arra várva, hogy mondjak valamit, de képtelen voltam rá, kinyitottam a számat, majd becsuktam, miközben sűrűn pislogva igyekeztem leplezni a zavaromat. 

- Van kedved lemenni?

Óvatos volt a hangja, hallottam, hogy tényleg rám bízza a döntést. Csak bólogattam, mire kinyitotta nekem a hatalmas üvegfalat.

- Egy perc és megyek én is.

Zsebre dugta a kezét, néhány lépést hátrált, majd megfordult és visszament amerre jöttünk. Kissé félve léptem ki, nem akartam kárt tenni semmiben, de aztán egyre bátrabban oldalaztam le lankán. A stégre lépve a fa megnyikordult, de nem rémített meg, végigsétáltam rajta, és leültem a végén. A lábaimat a víz fölé lógattam, és figyeltem, ahogy alá bukik a nap. A gomolygó füstből hamarosan ki tudtam venni a narancssárgán égő tüzet is, tévedtem, ahhoz képest meglepően sokan akarták itt tölteni a hétvégét.

A recsegésből és a fák mozgásából tudtam, hogy jön. A vállam fölött hátrapillantottam és abban a pillanatban oda lett az idilli hangulat, felröhögtem.

- Nem hiszem el...

- De igen. 

- De hát miért? Miért kell tönkretenni?

- Mert éhes voltam.

Legalább három zacskó mekis kaja volt nála, ha nem több.  A másik kezében egyensúlyozta a pohártartót, amiben négy üdítő volt, kettőnkre. A zsebéből üveg kandikált ki, de arra már rá sem mertem kérdezni. 

- Nem tudtam melyiket szereted, így több mindenből hoztam. Bocs, kicsit kihűlt az úton de tudtam, hogy nem lesz itt semmi kaja.

Leadta nekem az üdítőket, majd mellé telepedett és azonnal beletúrt a zacskóba. Bevallom én is éhes voltam, de nem akartam rögtön rávetni magamat. Előkerültek a big macek, mcroyal, egy doboz nuggets, sok-sok krumpli és legalább hat darab almáspite. Az üdítőkben pedig kóla és epres shake volt. 

- Ez maga a mennyország.

Nyögtem ki félig teli szájjal, mire röhögve felém fordult, hangosan csámcsogva egy adag krumplit, csak azért, hogy a félig megrágott kaját megmutassa nekem.

- A legelőnyösebb oldalad.

Bólintottam szakértő szemmel, majd röhögve tovább ettünk. Majdnem minden lecsúszott. Két almás pite és néhány sajtburger árválkodott a zacskó alján, a shakem elfogyott, úgyhogy gondolván, hogy szabad, a kóla után nyúltam, de elkapta a kezemet.

- Héj héj...ennek meg kell adni a módját.

Szakértőket megszégyenítő módon (értsük a mekis dolgozókat) vette le az üdítő tetejét, majd lecsavarta az üveg kupakját, öntött mindkettőbe a egy kicsit, majd visszazárva, visszadugva a szívószálat adta a kezembe, de mielőtt beleivott volna összekoccintotta a poharainkat.

- Most le fogunk részegedni?

Nem voltam szívbajos, csak nem volt kenyerem az ilyesmi. Csúnyán nézett rám válaszol amitől elszégyelltem magamat. 

- Nem erről van szó, élvezni kell, az ízéért kell inni, nem a hatásáért.

- Akkor miért hígítottad kólával?

- Jajj Hazel...

- Miért hoztál ide?

A hangulat hirtelen megváltozott, egy pillanatra megállt a levegő. Értetlenül pillantott rám, én pedig felvont szemöldökkel rám. Legalább három hosszú perc telt el némán, mire megköszörülte a torkát. Kíváncsi voltam, nagyon-nagyon kíváncsi. 

- Haze...fogalmam sincs. Talán azért, hogy eldöntsem így is érzem-e a vibrálást, mikor csak ketten vagyunk, vagy az egész csak a múzeum effektus hatása.

- Múzeum effektus?

- Hát tudod, ott vagy a kiállítóterembe, egy csomó ember társaságában, egy híres festményt bámultok, mindannyitoknak nagyon tetszik, de te többet akarsz, megakarod érinteni, de csak azért, hogy a többieknek elmondhasd, hogy megfogtad, hogy felvághass vele.

- Te most egy festményhez hasonlítottál?

- Nem ez a lényeg.

Felhördült, de mielőtt még más is kicsúszott volna a száján inkább diplomatikusan elhallgatott és az orrnyergét kezdte masszírozni. 

- A lényeg, hogy valamiféle vonzalmat érzek irántad, nem tudom mi ez, és távol mindenkitől könnyebb.

Bólintottam. Ez így azt hiszem fair volt. A szél végigsüvített a tó tükrén én pedig akaratlanul is összehúztam magamat. 

- Fázol?

- Nem.

Vágtam rá még mindig kicsit sértetten, de ő csak égnek emelte a tekintet majd beljebb csúszva addig ügyeskedett, amíg mögém nem került. Így belesimulhattam a mellkasába, éreztem a teste melegét, és lehetett volna hóvihar is, akkor sem fáztam volna. Csöndesen kortyoltuk a whiskey kólát, miközben a keze akaratlanul is a hasamra tévedt, fél kézzel, lazán simogatott, csak úgy. Nem kényszerítette rá senki, nem lett volna neki muszáj, mégis megtette. Így esteledett be, sötét volt, néhány csillag volt az égen. Csöndesen szemlélődtünk, a kóla is elfogyott, és lassan, talán a hét fáradtsága tette, elnyomott az álom. Nem tudom meddig aludhattam, de abban a mai napig biztos vagyok, hogy életem legjobb alvása volt, még akkor is, ha maximum két percig tartott. Ugyanis az első moccanásra kipattantak a szemeim.

- Héj...elaludtál. Be akartalak vinni.

És akkor, összetalálkozott a tekintetünk. Láttam a szemében, hogy tétovázik, hogy hirtelen nem tudja, mihez is kezdhetne a kialakult helyzettel. Én pláne nem tudtam, ilyen közelről maximum Acet láttam eddig, amikor a képembe horkolt. Figyeltem, ahogy beharapja az ajkát, talán magával is hadilábon állt. Aztán lassan elindult felém, automatikusan hunytam le a szememet és hagytam, hogy az ajkával megérintse az enyémet. Tesztelt. Néhány másodpercig nem csinált semmit, majd lassan lehet rá puszit, majd még egyet és még egyet, egészen addig, amíg fel nem bátorított engem, csak azért, hogy elmélyítse és megkaphassam életem első igazi csókját. Nem volt tűzijáték, nem tapsolt nekünk senki, nem eredt el az eső sem, semmi hollywoodi  klisé, mégis számomra annyit jelentett, talán túl sokat is. Mert tudtam, hogy amit a nap elején gondoltam a szerelemről, az mind hülyeség...

Utólag visszagondolva életem legvitatottabb éjszakája következett. Annyiszor visszapörgettem a fejemben, vajon mit csináltam rosszul. Talán semmi nem történik ok nélkül, de mi van akkor ha minden elkerülhettem volna azzal, ha egyszerűen nemet mondok a hétvégi kirándulásra? Képes lettem volna rá?

Chapter 3.

Másfél hét telt el az első találkozás óta, azóta személyesen egyszer sem találkoztunk, de annál többet beszélgettünk a cyber térben. Valamiért ott könnyebben ment. Ha a folyosón találkoztunk, cinkosan összemosolyogtunk, de már nem kérdezte meg a szerdai biokémia órán, hogy elmegyek-e vele randizni. Ettől függetlenül azonban minden mást megtudtam róla. Például, hogy mennyire szeret az apjának segíteni a telepen. A kocsija is onnan van, szinte egyedül rakta össze, régi volt és kopott de megdolgozott érte, ez pedig örömmel töltötte el. Azt is, hogy mennyire fél őt egyedül hagyni, de mégis elvágyik az egyetemre, mert író akar lenni. Továbbá, hogy mennyire haragszik az édesanyjára amiért szó nélkül, egyik napról a másikra itt hagyta őket. Persze, ez már nagyon régen történt, de az utolsó perceket a mai napig feltudja idézni, bár az édesanyja arcára már nem emlékszik. Cserébe én elmondtam neki, hogy más sem szeretnék, csak elmenekülni innen, mert a családi életem borzalmas, és nem akarok a szüleim sorsára jutni. Hogy mennyire sokat jelentenek nekem a barátaim, különösen Ace. Bár nehezen tudtam meggyőzni, hogy csak barátok vagyunk, de végül sikerült. Esténként órákat beszélgettünk a neten, nem foglalkoztunk az idő múlásával, s bár minden esetre reméltem, hogy legközelebb nem a számítógéphez kell beszélnem, de egyetlen egyszer sem ajánlotta fel azt, hogy találkozzunk személyesen.

Másnap reggel fáradtan, karikás szemmel fékeztem le Ace előtt. Előző este hajnal háromig beszélgettünk skypeon, majd miután hallott mikrofon keresztül horkolni, röhögve elköszönt és szétkapcsolta a vonalat.

- Kicsit elhúzódott a bál, nem Hamupipőke?

Erőltetetten felröhögtem, mintha valami jó poént hallottam volna, majd kicsit talán erősebben bokszoltam bele a vállába mint kellett volna. Válaszol feljajdult, de legalább nem folytatta. Érezte, hogy a kezdeti lelkesedés kicsit alább hagyott. Mert bár tényleg csak másfél hét volt, elég intenzív másfél hét volt. Elég volt csak rágondolnom ahhoz, hogy beleremegjen a gyomrom. Jobb ha mindenki tudja, hogy nem voltam még szerelmes, így ez az érzés számomra ismeretlen volt, sőt, ami azt illeti, a gondolat is idegen volt számomra. Egyszerűen csak az járt a fejemben, hogy az emberek többsége az iskolából mennyire félreismeri és hízott a májam, hogy én bezzeg jobban ismerem, mint bárki más. Ebből az idilli képből Ace rángatott ki. Felszállt a biciklire én pedig az utolsó pillanatban reagálva kaptam utána, hogy ne maradjak le. Péntek, borús nap volt, kissé rezignált volt a diákok többsége. Óvatlanul belehallgattam nhány beszélgetésbe és kiderült, hogy mindenki valami végzős bulira készült. Miguel próbálkozott, hátha valaki esetleg megszánja és meghívja, de mindenki szó nélkül ment el mellette, hiába akart menőnek titulált egyedeket leszólítani, megszólalni egyetlen egyszer sem mert. Csak kérdőn felemelte az ujját és hagyta, hogy mindenki elmenjen mellette. Brian, Ace és én egyáltalán nem vágytunk egy rakás ittas végzős állat közé, bár nyilván sértette az egónkat, hogy minket senki nem akar ott látni, de mivel nem mi voltunk az egyetlen kitaszított brigád, így hamar túltettük magunkat rajta.

-Megvárlak irodalom után, a szekrényednél találkozunk.

Már nem figyeltem rá, abban a pillanatban megszólalt a telefonom. Előkaptam, és megnéztem az smst. 

"Ha nem sietsz elkésel irodalomról, Mr. Beats már elindult." 

Körbepillantottam és kisvártatva meg is láttam Tylert. Ott állt a szekrényének dőlve, Blaze és Oliver valamin röhögtek, de ő a telefonját bámulta, majd mintha csak megérezte volna a pillantásomat magán, felnézett, és ahogy találkozott a tekintetünk, rám kacsintott és a fejével vigyorogva a terem felé intett, mutatván, hogy igazán elindulhatnék. De a tekintete fogva tartott, teljesen lefagytam, a vér kiszökött az arcomból, a szám alig láthatóan elnyílt. Már éreztem, hogy megcsap a fantázia szele, de abban a pillanatban megszólalt a csengő. Úgyhogy mérgesen fújtam egyet, becsaptam a a szekrényem ajtaját és elindultam az irodalomterem felé. Fogalmam sem volt miért haragszom rá, vagy hogy egyáltalán valós-e az amit érzek, vagy valami egészen más. Csak annyit tudtam, hogy reggel már nem olyan volt, mint az előző napokban. Nem tudtam figyelni az órán, lelki szemeim elől folyton visszakúszott az arca. Ahogy vigyorog és kacsint...de minél többet gondolkodtam rajta annál inkább összezavarodtam. Mire feleszméltem és körbepillantottam már sem a tanár, sem pedig a körülöttem ülők nem voltak ismerősek. Gyorsan bocsánatot kértem és elhúztam a csíkot.

- Merre voltál?

Kiérdezte Brian miközben elvette tőlem a táskámat, Ace már kivette a deszkámat a szekrényemből, így nem volt más dolgom mint elindulni hazafelé. Egész úton csöndes voltam, a többiek pedig jobbnak látták, ha nem piszkálnak. Többet között azért is volt jobb fiúkkal barátkozni, ha lányokkal lettem volna, már biztos, hogy halálra szekáltak volna, hogy mi bajom van. Ugyanakkor, egyedül sem hagytak, mind a hárman bejöttek hozzánk és mintha mi sem történt volna, beültünk a szobámba, figyelmen kívül hagyva az őseimet. Én leültem az ágyra, a többiek pedig már kapcsolták is be az Xboxot. Szokásos péntek este, csak én nem voltam a megszokott. 

Mit is tehet egy kétségbeesett lány ilyenkor? Csak, hogy még szerencsétlenebbül érezzem magamat elkezdtem olvasgatni a korábbi beszélgetéseinket. Néha elmosolyodtam, néha elkomolyodtam, de rá kellett jönnöm arra, hogy baromira hiányzik. Nem csak Ő, hanem az is, hogy valakivel beszélgethessek, akivel őszintén megoszthatom a gondolataimat, valakivel, aki nem Ace. Mert bár benne is megbíztam, de ő mindent tudott rólam, az teljesen más volt. Tyler viszont nem volt egy lapon említhető senkivel akivel eddig valaha is kapcsolatba kerültem.

- Srácok, milyen pizzát kértek?

Mivel nem volt itthon kaja, kénytelen voltam rendelni valamit. A srácok leadták a kívánságokat én pedig telefonáltam, ezután pedig azon járattam az agyamat, hogy a többiek - akik nem mi vagyunk - mit csinálhatnak abban a menő buliban. Ty biztos ott van.

- BAZDKI!

Abban a pillanatban mindannyian egyszerre kaptuk a tekintetünket Acere, aki épp az ablak mellett ácsorgott, illetve már nem, mert félelmében elugrott onnan. Viszont az ablak sem volt üres. Egy elégedetten vigyorgó képpel találtam magamat szembe, a kezében pizza volt és a teraszomon ácsorgott. 

- Tyler mit keresel itt?

Meglepetésemben meg sem tudtam mozdulni, csak arra koncentráltam, hogy a kezem remegése csituljon végre. 

- Hoztam pizzát!

Mutatja a kezében lévő dobozokat, mire a többiek észhez tértek és azonnal beengedték. Én továbbra is szótlanul ültem az ágyban, épp csak a számat nem tátottam el. Azt hittem ő is a buliban van és épp baromi jól szórakozik, ehhez most itt áll a szobámban és a kaját osztogatja szét. 

- A hawaii a tiéd. 

Nyújtja felém a dobozt, én pedig szótlanul elvettem tőle és letettem magam mellé. Figyeltem ahogy csöndben körbefordul a szobában, majd mikor meglátja a játékot azonnal a konzol után nyúl, leül Miguel mellé és már meg is nyomja a play gombot. A játék elindul, a srácok pedig kezdenek felocsúdni a kezdeti meglepetésből. Hiába magyaráztam egész héten nekik egész héten, hogy félreismerték Tylert, nem hitték el. Ehhez képest, most a suli egyik legmenőbb sráca buli helyett itt ül és velünk Xboxozik, ráadásul le is veri Miguelt. A mexicói srác száját elhagyja néhány keresetlen spanyol káromkodás- Ace odaugrik és kitépi a Miguel kezéből a konzolt. Ty elégedetten kihúzza magát, de egyébként hulla lazán kezeli a helyzetet, mintha mi sem lenne természetesebb.

- Ne már, ebben nem lehetsz jó! Most én jövök!

Agresszíven nyomja be a gombot és a játék már el is indul. Ty a válla fölött odapillant rám, és már indul is a háború. Kicsit olyan volt az egész, mintha kívülálló lennék. Ők négyen olyan jól elvoltak, hogy magam is meglepődtem. Kiabáltak, röhögtek és veszekedtek órákon keresztül. Néha én is  el-el vigyorodtam, de nem tudtam igazán felmenni a fonalat. 

Hajnal egy óra volt mire kijátszották magukat. Ace, Miguel és Brian ásítva elköszöntek, lepacsiztak Tyal, mintha ősrégi legjobb cimbik lennének és kimásztak az ablakon. Így viszont, rövid úton kettesben maradtunk. Nem néztem rá, csak a telefonomat nyomkodtam, de éreztem, hogy helyet foglal az ágyon. Magamon éreztem a tekintetét. Nem mertem felnézni, csak akkor amikor elvette tőlem a telefont.

- Miért jöttél?

Bukik ki belőlem egy kicsit talán túl agresszíven a kérdés, de nem lepődik meg rajta, továbbra is engem néz, én pedig őt.

- Mert nem válaszoltál. Sőt, ami azt illeti ma nem is beszéltünk. Baj van?

Felvonta a szemöldökét, a fejét kérdősen oldalra billentette. Vajon tényleg haragszom rá? Vagy egyáltalán mit érzek? Mi változott most? Mi más, mint tegnap?

- Nem, nem haragszom, csak furcsa volt, hogy olyan jól megvagyunk a neten, aztán személyesen meg semmi.

Idegesen harapdáltam a szám szélét, nem akartam elrontani a dolgot, de hazudni sem szerettem volna.

- Igen, jól megvoltunk. Ma akartam megkérdezni, hogy milyen programod van estére, de miután leráztál, inkább nem erőltettem a dolgot.

Lehajolt, hogy elkapja a tekintetemet, belevigyorgott a képembe, mire én gyorsan lesunytam a szememet, így nem vettem észre, hogy kicsente a hátam mögül a párnát és mikor ismét felnéztem a képembe nyomta.

- Tiszta hülye vagy. Szerintem megy ez élőben is, nem csak a neten.

Válaszul visszavágtam a párnát, mire felröhögött és biztonságba helyezvén lerakta maga mögé.

- Szóval Hazey, mit csinálsz holnap?

- Miért hívsz Hazeynek?

- Mert így senki nem nevez, nekem meg tetszik, ráadásul ha meghallod, tudod, hogy én szólok.

- De hát a hangodat megismerem.

- Az most mindegy, tetszik a Hazey, úgyhogy marad.

- Rendben, legyen Hazey.

Bánom is én, ha így akar hívni, akkor így hív, lehet, hogy más szájából nem tetszene, de ő úgy tudja mondani, ahogy senki más.

- Mi a terv?

Ám ahelyett, hogy válaszolt volna, cinkosan felvonta a szemöldökét.